Looser Ltd.

6.05. kurvaélet. miért nem 10re kell járni?? ruha? dögös, konszolidáltkétgyerekesanyás, közepesen ribancos, vagy simahetfőreggeli? ami rámjön. fogmosás. jézus. mikor mostam fogat 10 előtt utoljára? mikor mostam fogat utoljára reggel?? hol a szempillafestékem? basszameg lejárt... mosmá mindegy. gyerekek jó reggelt! tudom drágám, én is utálom. mert iskolába kell menni. nem, az nincs kivasalva. légyszi legyen jó a kék. bírd ki az életben egyszer a sárkányos nélkül légyszi, holnapra kivasalom (haha...). jó, nem csinálom forróra a macikávét, de hidegen nem kapod meg. mert fájni fog a torkod. de fog. Peti öltözz már! azért, mert ő két éves, te meg 7. majd ha ő is 7 lesz elhiheted, hogy nem fogom öltöztetni. nem, Vikike, nem vesszük fel a kittiset. mert 7 fok van. jaj drága gyermekem ne a válládba töröld már a kakaós szádat, hát nem hiszem el! menj fogat mosni, harmadszor mondom.

jó, mi kell még?! ja, igen, víz, alma. mekkora találmány az alufólia, mindig megdöbbenek! 

Mivel olyan rettenet introvertált személyiség vagyok, elmesélem a korábban hivatkozott vakbélgyulladás történetét .

22 éves koromban – nem is olyan régen (NEM RÖHÖG!!) –  életemnek abban a szakaszában voltam, amikor is felelősségem teljes hiányában a munkával megkeresett pénzem a haverok, buli, fanta (vodkával…) körül forgott. Ennek megfelelően egy informatikai cégnél dolgoztam. Ez azért fontos a történet szempontjából, mert minden sztereotípiát beigazolandó éltünk ott mi kis családiasan: ittak, éjjel dolgoztak, későn keltek, cigiztek és kötött pulcsiban jártak. Asszimilálódván én is 9re jártam és onnantól még pont 1.5 órát egyedül is voltam a négy fal között.

Történetünk kezdetének reggelén iszonyatosan fájt a hasam. Először azt hittem azért, mert eltelt az ébredéstől 1 óra és még nem jutottam élelemhez. Ettől véleményem szerint bárkinek szenvednie illene, de nálam a halálon túli pszichés következményekkel is számolni kellett, így gyorsan ettem. Amit ki is hánytam azonnal. Kaját. Én. Döbbenet. Biztos jele volt hát, hogy vmi komoly bajom van. A hasgörcs ezt csak megerősíteni tudta. Egy óra elteltével konstans módon a szőnyegen fetrengtem magzatpózban és különböző terveket szőttem hogyan fogom elérni az asztali telefont és hívom fel az öcsém, vagy a mentőket, vagy bárkit, akinek autója van és engem innen elvisz oda, ahol nem fáj a hasam. McGyvermónika szerzett egy vonalzót elérhető magasságból. Ezután annak segítségével le próbálta verni azt a régifajta telefont, ami minden háztartás és cég tulajdonában egyforma dizájnnal seszínű volt és ergonomikusan kocka alakúra volt gyártva. A telefon is meg minden eleme is. Mesteri kialakítása nem tűnt fel, miután az említett kocka sarka az arcomon landolt, de én egy alapvetően pozitív ember vagyok, 3 dolgot szűrtem le:

1. nem a durván fájó hasamra érkezett,

2. itt van a kezemben, bárkit elérek,

3. McGyver vagyok.

Eddigre megérkezett az első kolléga, aki szerint semmi baj a szőnyegen fetrengéssel, viszont talán rakjak vmit a fejem alá, mert ez így hosszú távon kényelmetlen lesz. Elmeséltem tevékenységem okát. Ezután megállapította, hogy nagyon valószínű, hogy vakbélgyulladásom van, majd megkérdezte sikerült-e értesítenem bárkit az állapotomról. Helyzetem súlyosságát mutatta, hogy egyetlen szóval válaszoltam. Igen. Ő ezzel ment is a gépéhez pötyögni.

Miután az öcsém végre hazavitt, azzal a furcsa körülménnyel kellett szembe néznem, hogy Pécsen 14-17 óra között vélhetően senki nem igényel járóbeteg egészségügyi ellátást. Az ambuláns rendelés 14.00ig tart, az ügyelet meg 17.00kor kezdődik. A kettő között meg várd a másik időpontot. Ennek okán folytattam a megkezdett és igen nagy hatékonysággal folytatott tevékenységet: magzatpózban földönfetrengés hasgörccsel.

Eljött az ügyelet pillanata. Néni nyomkodja veszettül a hasam, kérdezi fáj-e. Mondom nem, sőt javul. Gondoltam megjegyzem, hogy ha kicsit tovább tanul gyógymasszőr is lehetett volna, de vhol azt éreztem, hogy nem ez az a pillanat, amikor egy orvosnak én ezt benyögöm. Határozottan nyomkodott, én meg határozottan jobban lettem. Mondta szerinte vakbélgyulladás. Megjegyezte ugyan halkan, hogy akkor illene lázasnak lennem, hánynék egész álló nap, és ki kellene sugároznia vmelyik oldalra a nyomás hatására vmi fájdalomnak, de eltekintettünk ezektől a részletektől. Rögtön hipszternek is éreztem magam, hogy nekem ezek nélkül is sikerült összehozni a vakbélgyulladást. Elküldött a klinikára.

Klinikán elolvasták az ügyeleti lapot: láz, hányás, hasgörcs, tehát vakbélgyanú. Megnyomkodtak, majd miután megint jobban lettem a dologtól, megkérdezték, hogy nem vagyok-e méhen kívüli terhes.

Itt jegyezném meg minden drága barátomnak, aki gúnyolódik Doktormónika diagnózisain, hogy az orvosok megkérdezték mónika diagnózisát. Na. Ennyit erről.

Mivel nem tudtam kielégítő választ adni (a valószínűtlen, de kizárni ugye nem tudom – karcsú volt nekik) vérvétel, ultrahang, röntgen, nyomkodás következett.

Ultrahangnál ember hümmög. Kérdezem vakbél? Mondja, nem tudja. Mondom akkor mi a hümm? Mondja, hogy meg van vastagodva a vékonybél fala. Nem okítottam ki arról, hogy egy nőnek semmilyen körülmények között nem illendő semmilyen szervére, szövetére, akár sejtmagjára a vastag szót használni, de azt azért megkérdeztem, hogyésakkormivan? Mondta, hogy semmi. Vastag.

Miután senki nem tudott semmit megállapítani, mondták, jó, akkor hívjunk nőgyógyászt. Csodás. Reméltem, hogy táltost is fognak, de állítólag az nem OEP-finanszírozott. Akkor még legalábbis nem volt az. Megemésztettem, hogy nem adták fel a méhen kívüli terhességet, mondtam a nőgyógyászom nevét, hogy hívják őt. Mondják, ő meghalt. Mondom nem, kedden beszéltünk. Mondták szerdán halt meg. Hogy mit láthatott, ami ilyen végzetes volt… azóta parázok.

Na, a konklúzió az lett, hogy mivel senkinek nincs semennyi ötlete, hogy miért kínlódom, fel fogják nyitni a hasam és megnézik, hogy akkor melyikük szakterülete, avagy kéretik a papot. Ebben a percben hívott a mostanra gyermekeim apjává avanzsált, akkor még „pasim” minősítéssel bíró emberem. Aki még nem beszélt vele telefonon annak elmondom, hogy neki csak a szakmája a telefónia, annak használatát emberi kommunikációra feleslegesnek véli. Egyszer volt már egy 16 másodperces beszélgetése. Tizenhat. Én ennyi idő alatt köszönök! Ezen a napon azonban életében először és vélhetően utoljára elkezdett csevegni. CSEVEGNI. Nem is értettem. Elmondta a napját, a kis élményeit, anekdotázott, esküszöm a kommunikál szó jutott eszembe… a végén megkérdezte, hogy és akkor én hogy vagyok. Mondtam visznek műteni, mert nem tudják mi van. Kis szünet, majd: utána felhívsz? Mondom ja. Hát ebben maradtunk. Azóta először megkérdezi miújság. És én sosem végzek 16 másodperc alatt.

Na, vittek, műtöttek, megvoltunk. Víz keletkezett a hasamban, a tipp az volt, hogy egy két héttel korábbi influenza szövődménye, de bizonyosságot sosem szereztünk efelől. Műtét után már tudatomnál voltam és rettenetesen szomjas, de a szám nem mozgott. Nyilván bárkinek kétségbeejtő, ha nem tudja értésére adni a környezetének, hogy mit szeretne, aminek végrehajtására önmaga fizikailag teljesen képtelen. Borzasztóan ijesztő bezárva lenni ép tudattal a tehetetlen testedbe. Ez is persze dráma, na de, hogy az ember ne tudjon BESZÉLNI?! Hogy CSENDBEN legyen?! Ott volt a világvége…

Pedig nem. Mikor ezen a problémán lassan és drámaian túlvergődtünk, jött az előbbinél is durvább sokk: azt mondták még 3 órán keresztül NEM EHETEK! Mondtam, hogy de hát már ezelőtt is eltelt 3 óra, hogy nem ettem! Mondták, hogy annak örüljek, hogy nem 12 volt, mint rendesen műtétek előtt. Döbbenten néztem: ilyen van?! Életben lehet lenni úgy,hogy nem eszik az ember 12 órán keresztül miközben ébren van?? Próbáltam pszichésen feldolgozni, ráállítottam az agyam, hogy már csak 3 órát kell percenként végig számolnom. Kilátástalanság, kétségbeesés, majd a kínkeserves kínok között eltöltött 180 perc minden momentumával egy májkrémes kifli fokozatosan indokolatlan presztizsre tett szert. A kettő óra ötvenhetedik percében közölte a nővérke, hogy akkor lassan lehet majd valami levest enni. Felvilágosítottam, hogy nem inni szeretnék, hanem enni. Felvilágosított, hogy ebbe nincs beleszólásom: leves.

Szerencsére az ember anyja ilyenkor megszánja az ő szenvedő gyermekét és mondanom sem kell, hogy májkrémes kiflit ettem. Egyet. Ma is csodálkozom hogyan maradhattam életben. 

Egyébként bár nem vakbélgyulladásom volt, de ha már ott voltak kivették. Azt viszont a mai napig nem tudom, hogy most akkor lefogyott-e a vékonybelem azóta, vagy még mindig vastag vagyok belül (is)?

Aki elunta az életét javaslom költözzön Soroksárra. Remekebbnél remekebb események színtere. Csupa vidámság, móka kacagás.

Aki nem ismerné e világközepe helyszínt, annak elmondom, hogy a Budapest táblán belül van, mintegy 4.5 milliméterrel. Ezért lehet, hogy a csatornát most vezetik be. Mármint elkezdték… még egyszer: 2014. Budapest és most csatornázunk. Még jó, hogy pont most voltak az önkormányzati választások, különben még négy év… Mindegy is.

A kevésbé műszaki beállítottságú embereknek elmondom, hogy a szennyvízelvezetés megoldása úgy történik, hogy csatornát helyeznek a földbe, amin keresztül elfolyik, aminek el kell folynia. Ez ugye azzal jár, hogy előtte fel kell ásni azt a földet, melybe ezt a csövet beleteszik. Ez még a steril Svájcban is bizonyára járna némi kellemetlenséggel, hazánkban azonban sárral. Láttuk napok óta, hogy hektikusan turkálják fel az utcában a házak előtt és a kerítéseken belül a földet, de nem jöttünk rá a szisztémára, hogy ki mikor kerül sorra, de bíztunk benne, hogy el talán nem felejtenek minket. Mérnökemberem felállította a teóriát: szerinte a kisebb ellenállás felé haladnak: ahol se beton, se térkő, a kerítés mögött van közvetlenül a pöcegödör, ott kezdik. Az elmélet nem került sem megcáfolásra, sem megerősítésre, szimplán csak vártuk a sorunkat bekalkulálva, hogy amennyiben helytálló a feltételezés úgy szar esélyekkel indulunk, mert van beton, térkő, kölykök, kutyák és a pöci sincs közel.

Egy szép napon azonban ránk mosolygott a munkásbácsi és közölte, akkor ők holnap reggel hétkor jönnének, legyen nyitva a kapu, a kutyák meg legyenek bezárva. Visszakérdeztem, csak, hogy minden félreértést elkerüljünk: REGGEL 7 óráról beszélünk? A válasza a rövid igen volt, a pillantása meg lapos.  Nálunk ebben az időben se a kutyák, se gyerekek, se felnőttek, de szerintem még a virágok sincsenek ébren. /Remélem ezt betörő nem olvassa…/

Mindegy, a cél érdekében apuka vállalta a feladatot, félkómában teljesítette is azt, majd visszajött csucsukálni. Önfeláldozása értelmetlennek bizonyult, mert innentől 3 nap múlva délben jöttek. Itt el is indult a barátság… képzett kollégák első lendületükben elvágták a gázvezetéket, amely ugyan a szomszédé, de a mi kertünkön megy át. Ezek után kihívták egy kisbarátjukat, aki szigszalaggal tervezte rendezni a biztonságunkat, és bár nem értünk a vágott gázvezetékekhez, rá sikerült jönni, hogy nyomokban nem ismeri a gázműveket, ezért elzavartuk. Mentségére legyen mondva, hogy elárulta, hogy volt neki engedélye az ilyenekre, csak lejárt két éve…

Ember el, gázmű jön. Mondják nem dráma, kicserélik a csövet, ha megrendeljük a munkát, ami mintegy 30 rugó és mi fizetjük. Innentől kiszálltunk a meccsből, a gázmű, a csatornások és azok alvállalkozói kedélyesen megbeszélték az ügyet, de ez a reggel 7 óra vmiért be van égve mindenkibe... Mi egyet kérdeztünk: ugye NEKÜNK többé nem kell felkelni 7kor? Nem kellett. A gödör meg eltűnt. Újra indult az élet.

Kettő hét múlva vmiért a kapunk előtt az utcán keletkeztettek egy másfél méter mély gödröt, melyet úgy is hagytak pár napig, gondolom mezőgazdasági megfontolásból, mert tökéletes vízgyűjtőnek bizonyult. Amikor a gödör elvégezte rejtélyes feladatát egyszer csak betemették. Egy hét múlva némi eső hatására mintegy 40 cm mély árok keletkezett a helyén, még egy kvadot is láttam egyszer az utcában, és izgultam, hogy innentől a salakmotor versenyeket is itt rendezik majd apuka vélhetően nagy örömére. Szembe néni azonban felhívta az önkormányzatot, hogy bár neki nincs autója, de lehetne, és akkor bele is mehetne az árokba és akkor meg is sérülhetne. Ok. Önkormányzati választások még nem zajlottak le. Gödör betemet. Újra.

Még egy hét. 24 órás szakadó eső. Jöttek szippantgatni az árkokat, mert elöntötte az utcát a víz. Ekkor a gödör megunta az egy hét magányt és figyelemhiányt és rabul ejtette a szippantós kocsit. Frankón beszakadt az autó alatt a talaj. Aki esetleg a világ kulturáltabb felén lakik és nem látott még szippantós autót, annak az arányok megvilágítása érdekében elmondom, hogy akkorák, mint a betonkeverő autók mondjuk; idősebb bajtársaknak: mint egy IFA. Tehát a kereke tetejéig ér a fejed kb. Na, ez a kerék mind eltűnt a gödörben. Kijöttek a zsernyákok, akik röhögtek. Kijöttek a vízműs üzemzavar elhárítók, akik röhögtek és közölték felteszik a youtubra, ez annyira komoly. Végül a tűzoltók kimentették szerencsétlen autót. De persze röhögtek.

A rendőrök szalagokkal körbekerítették a helyszínt, a friss, csodásmély új árkunkat, nem törődve az egyébként 60km/órás széllel, de hát ne várjuk el tőlük, hogy mindenre gondoljanak, nem lehet mindenki Gaálnoémi. Egy óra múlva kijöttek a vízművek, ők egy fa kordont állítottak fel. Ez hatásosabbnak bizonyult, itt csak a tartóállványok egy része borult el a széltől.  

Mi bent a lakásban nagyokat röhögve rögzítettük az eseményeket és toltuk a képet a facbookra. Majdnem nyitottam a kis borom a békés négynapos ünnep elindítására. Erre felhív a szomszéd, hogy bombát találtak a felettünk lévő utcában, kezdjünk el pakolni, hogy mire a készenlétisek ideérnek legyen több, mint 10 percünk. Fogtuk a gyerekeket, összepakoltuk őket, anyósékat felhívtuk, hogy ott kell aludjanak a lurkók, mert felrobbanunk. És ezegyszer nem tőlük. Néztük, hogy szomorú sorokban vonulnak az emberek az utcában kis szatyraikkal. Mi három bőröndöt töltöttünk meg, ebből 2.5 plüssállatokkal volt tele, mert senkit sem hagyunk hátra. Cuccoltunk a kocsiba, apuka nyitotta a kaput, rámolta a kölyköket én nézem, hogy már 10 zsernyák grasszál a szembeszomszédoknál. Nyilván nem bírtam ki, odamentem megkérdezni, hogy mégis mikor lehet majd visszajönni?  Feltűnően jóképű fiatal rendőr válaszolt, hogy a mi oldalunknak nem kell elmennie. Halálosan megnyugodtam, hogy egy intelligens bombával állunk szemben, aki meg tudja különböztetni a páros és a páratlan oldalt.  Csapat kicuccol, gyerekek szétpakol, lapultunk, mint szar a gazban, lehúztuk a redőnyöket is, hogy ne lássák, hogy itthon vagyunk, ha meggondolnák magukat. Vagy a bomba.

Ekkor elgondolkodtam, hogy ez valójában egy elhúzódó leánybúcsú, mert sorra jönnek a feltűnően jóképű, feltűnően fiatal fiúk: csatornaszerelők, zsaruk, tűzoltók… mondjuk a ruháját egyik se dobta le és engem sem kértek erre, de még zenét se kapcsoltak, így jutottam végül is arra a szomorú, de vélhetően realisztikusabb következtetésre, hogy Soroksár egy rendkívül mozgalmas hely.

És még majd csatorna is lesz. Mondom: a világ közepe!

Elmentünk a vőlegényemmel – hehe, még mindig röhej leírni – kettesben a világ másik felére, hogy nekünk jó legyen. Hazajöttünk, 3 nap múlva mentem gyerekkel a Heim Pálba fülfájós panasszal. Nemes bosszú…

A váróban több, elsőre érdektelennek, mondhatni átlagosnak tűnő figurával vártuk hosszúnak ígérkező sorunkat. Ha azonban jobban megnézzük, valójában egy kis társadalomrajz, amit itt fél órácskában meg lehet szemlélni. Van ugye az anyuka, akin látható, hogy későn jött a gyerek, feltehetően több esélye nincs rá, hogy elcsessze egy rábízott ember életét, ezért sokat tesz azért, hogy egyetlen pillanatát el ne mulassza e nemes cselekedetnek. Ezért a 3 éves fiú két és fél cm-nél távolabbra nem kerülhet anyutól, folyamatosan tutujgatva van, cumi a szájban, anyu kifekszik minden általa abnormálisnak vélt cselekedettől, 14 db éppen menőként futó játékkal felszerelve érkeztek, amire a kissrác úgyamúgy nagyívben szarik. Ott a fiatal anyuka, aki dögösre vágatta a 4 éves fia haját, matrica tetoválás van a kissrác karján, márkás ruhák. Ő maga is kellően magas sarkúban, szakrendeléshez némiképp túlöltözve fekete koktélruhában. Persze ne ítélkezzünk, simán jöhetett rendezvényről, mondjuk így hétfőn délután 3kor nem tudnám belőni mi lehetett, de ugye nem tudhatom… És hát, hogy színezze a képet, volt a tipikus roma család. Ahogy azt kell, apu hetyke bajusz, makkos cipő, anyu zöld kövecskés kendő, sárga felső, ciklámen színű hosszú flitteres aljú, rakott,  szoknya.

Teltek, múltak a percek, a mi kis várónk és a benne élők megkezdték rövid szociálpszichológiai tanulmánykörútjukat. Egyszer sikerült megpattannia az agyonféltett, viszont jó hisztis kisrácnak egészen a zárt ajtóig jutott, ahol talált egy chipsdarabot, mire anyuka olyan hangot adott ki, hogy én azt hittem patkányméreg volt a földön. Sápítozva kikapta a gyerek kezéből, 5 perces kiselőadás, majd ugyanoda visszadobta a földre a szerzeményt. Események jöttek mentek egymás után. Ahogyan az már ilyenkor lenni szokott, a roma fiatalasszony megszoptatta a 2 éves kisfiút, erre 2 anyuka azonnal magával szembe ültette a térdére a fiát, Sápítozós kolléganő feje halványodásnak indult. Aztán Romakislány is elment a chips-ért, amit az ő kezéből is kivett az ő földi helytartója, majd ugyanez a Romaapuka felvette a chipset, egy ideig kukát keresett, és amikor nem talált bedobta az italautomata mögé. (Később megtaláltam a kukát, kint volt, rá volt ragasztva egy fehér papír, amire tollal rá volt írva, hogy ne vidd el. Kicsit több időm lett volna alá írom, hogy jó, de be sem vihetem?)

Hogy mi is biztosan részesei legyünk csoportkohéziónak az én fiam rámutatván a csinos roma asszonyra megkérdezte, hogy mit csinál itt ez a hercegnő. Levegővétel okán tartottam némi hatásszünetet, majd elmondtam, hogy véleményem szerint nem hercegnő – bár kizárni ugye nem tudom – ő ilyen ruhákat szeret hordani. Hálagének a válasz kielégítőnek tűnt, a téma pedig lezártnak. Én azonban elgondolkodtam, veszettül próbáltam azonosítani a pillanatot, hogy vajon mit taníthattam neki és mikor a toleranciáról, a liberalizmusról és a monarchiákról…

Ezzel együtt elkezdte unni magát az én drága elsőszülöttem, ezért mondtam neki, hogy ugráljon a műmárvány járólapokon és számolja meg a kockákat. Döbbenetes hibára lett figyelmes: odafelé ugyanaz a sor 11, visszafelé 12 kocka volt, ezen elpolemizáltunk kicsit. Viszont sikerült az összes szülő nevelési elveit telibevernem, mert innentől minden kölök empirikus bizonyítékot akart e számok különbözőségének okaira, így tehát felálltak és ugrálni kezdtek. Természetesen ezt senki nem hagyta, kivéve a roma családot. A visszahívásokból tudtuk meg, hogy túlöltözött anyuka kisfiát Kárlosznak hívják (nem műveletlenségem okán írom így, hanem mert halvány segéd fogalmam nincs, hogy e  nem magyar magyarosított nevet vajh hogy a retekbe kell leírni). Ezután az én gavallér fiam odarohant egyedüliként fennmaradt kispajtáshoz, a Romakisfiúhoz és megkérdezte hogy hívják és játszhat-e vele. Apuka mondta, hogy nem ért magyarul a kisfiú, viszont Misinek hívják. Meglepő fordulat. Kárlosz után mondhatnám üdítő. Na, de az én gyerekem nem hagyta annyiban, megkérdezte az immár magyarul beszélő szülőket, hogy akkor milyen nyelven ért? Nem mintha a repertoárunk túlmutatna a jelenleg beszélten, de ugye a kérdést fontos volt tisztázni. Romaanyuka mondja, hogy cigány. Erre az én drágám fokozta a számomra fokozhatatlant: megkérdezte, hogy azt melyik országban beszélik.

Őszintén mondom innentől érdekelt volna a társalgás kimenetele, de félbeszakította egy belépő doktornő – ezért én sem fogom megtudni sohasem, hogy egyébként tényleg: milyen országban beszélik?? – aki kellően csinos és fiatal volt. Nem sikerült bejutnia a váróból a rendelők felé vezető folyosóra, mert Romakisfiú útját állta. Ahogy ott tekergett előtte, a köpenye alá karült a karja, de Romaapuka már ugrott is fel, elvitte onnan kisfiút, majd a bajsza kaján mosolya alatt azt közölte bele a váróba: ínye fiam, ezt nem szabad. Ez apád dóga…  (Ésbaszki bírd ki röhögés nélkül!!)

Nu, végre bejutunk. Doktornéni elmondja, hogy érti ő, hogy nyár, de próbáljunk meg többet lenni a víz felett, mint alatta, mert ez a fülnek nem akkora király. Oké, gyógyszeres biszibaszi be a fülbe, holnap jöjjünk ellenőrzésre, jólvanköszönöm, anyuka megkapja az ambuláns lapot, elköszön. Gyerek odalép a doktornőhöz: elnézést, kérdezhetek vmit? Doktornéni, asszisztens és anyuka döbbenten néz a gyerekre. Doktornéni kedvesen mosolyogva: hát persze. Gyerek: azt szeretném megtudni, hogy hogyan lehet az, hogy előbb hívtak be egy kisfiút, pedig utánunk érkezett. Ebben a pillanatban anyuka megértette a németeket, teljesen átérezte milyen dermesztő, egyszersmind döbbenetes lehetett a Reistag leégése… de porig. Pár másodperc csend után Doktornéni mondta, hogy azért, mert már régóta jár hozzá a kisfiú, és nem vizsgálatra jött, csak ellenőrzésre. Erre a gyerek: akkor holnap én is bejöhetek előbb? Eddigre anyuka távozóban az ajtó felé rángatva gyerekét zavart mosollyal próbálja elképzelni annak hatását, ha kiderülne, hogy még köze is van az egészségügyhöz. Hazafelé újabb gondolatok gyötörtek a nevelésemet illetően és elkezdtem félni, hogy végérvényesen elcsesztem a dolgot: a gyerek kiáll önmagáért 5 évesen. Soha nem lesz képes beilleszkedni…  

Önök, drága olvasók ma rendkívül szerencsések. Költségmegtakarító perceinket hallották egy kevésbé szerencsés kollégától, aki saját tetteiből csak utólag tanul. Elmentem tehát egy szürreális, egyszersmind tökéletesen átlagos magyarországi szakrendelésre, mely összesen 30 perc alatt adott akkora flasht, mint három nappal korábban egy hét az Egyesült Államok fővárosában. Tökéletesen felesleges volt a minimálbér többszörösét kiadni erre a kis kiruccanásra, hiszen a mai délután semmibe nem került. Mégis megvolt a multikulti sokszínűsége, társadalomrajz egy szegény, de valójában gazdag országról, a szociális helyzet és az emberi jellem sekélyességének össze nem függése, a sztereotípiák leomlása és azok más helyen betonná válása, a gyermeki őszinteség tehetetlen felnőttként való kezelése.

Aki tehát egy kis szórakozásra vágyik, befogadó és nyílt, annak javaslom üljön le egy padra és csak nézze és hallgassa az embereket. Én rendkívül jót mulattam ma. Az persze azért jót tenne, ha nem én égnék folyton, meg hát kissé önbizalom-romboló, hogy a gyerekemnek több esze van, mint nekem, de erre mondta egy tanult barátnőm azt, hogy ez az evolúció. Ha a gyerek nem lenne okosabb a szüleinél, akkor az az evolúció csapdája lenne. Asszem mi sokat tettünk a fejlődésért...

 Ez egyébként már kevésbé vicces, de kikívánkozik. Jött egy ember, aki egy óriás dobozban babaruhákat ajánlgatott a recepciós néninek. Csak fél szemmel láttam, a váróterem előtti kis szélfogóban álltak. Az ember utána odalépett hozzám és megkérdezte kérek-e babaruhát. Megköszöntem, de mondtam, hogy mi jövünk, nem tudom megnézni. Azt mondja ingyen van, ez adomány, viszi fel a klinikára. Újra megköszöntem és mondtam, hogy amit láttam azok az én lányomra már kicsik. Erre harmadszorra is mondja, hogy van minden méret, majd a mögöttem ülő hölgytől is felajánlotta mindezt. De a roma családnak nem.

Hát drágáim el kell meséljem, hogy elszégyelltem magam a minap. Ez nem igazán lúzer sztori, ez tényleg a szégyengyalázat, a keserű pirula a szájban. Amikor szembe jön veled a tuti ötlet és rájössz, hogy nem te jöttél rá, de a lehetőség már nem tér vissza…

Egyik kisbarátunk olyan 8 éve meggyőződéses fideszes volt. Látom már a parát, az irtózást, hogyakkormost politizálás jön, ami egyébként így is van, de javaslom várjuk ki a végét.

Szóval anno még bohó fiatalként politizálgattunk, véleményeket ütköztettünk az alkohollal és nagyjából láthatóvá vált, hogy ki milyen oldalon áll. Emberünk a Fidesz elveit érezte magáénak és hevesen védte, konkrétumokkal és emóciókkal. Telt múlt az idő, születtek az utódok, fogytak a sörök, borok és az évek, de kilók nem, hogy rohadjanak meg…

Hősünk ez alatt az idő alatt mutatott némi evolúciós fejlődést a meggyőződését illetően. Először csak elbizonytalanodott a kiválasztott idea képviselőiben, aztán azok tetteiben, később már kétségek gyötörték, végül jött a nihil és 2013-ban az egyik összejövetelen feltette a drámai kérdést: nademost kire kell szavazni. A rendesebbje döbbent csenddel fogadta a pálfoldulást, a rohadtabbja – é-vel kezdődik és n-re végződik -  röhögött.

Mivel a szóban forgó egyén a demokrácia híve, a felelős döntések embere, olyan nem lehet, hogy egy szabad választáson ő nem vesz részt, hogy nem szavaz, a szabadság e mementóját sárba nem tiporja. Mélységes lelki vívódások után megtalálta a megoldást. Magyar Kétfarkú Kutya Párt. Azok kedvéért, akik nem jártasak a dologban: nem sikerült bejegyeztetni őket, nem állíthattak listát, nem indulhattak a szavazáson, hagyjuk is, hogy ez miért történt, csak a tényt kezeljük. Azután – teljesen jogosan – arra buzdították híveiket, hogy rajzoljanak a szavazólapra kétfarkú kutyákat tömegével, amivel nyilván meg fogják nyerni a választást. (Halkan jegyezném meg, hogy ebbéli meggyőződésük vezethetett ahhoz, hogy nem jegyezték be őket, mert volt rá némi csensz, hogy komolyabban veszik az emberek az örök életet és az ingyen sört, mint bármely más politikai ígéretet.)

Eljött hát a nagy nap: 2014. április 6. Történetünk főhőse eufórikus buzgalommal gyakorolta a szeretett párt logójának rajzolását. Gyermekei hangos röhögéssel bíztatták, mert hát nem egy Munkácsy, az amúgy mélyen tisztelt apa. Négy – hat órácska gyakorlás után megközelítette a rajzolt forma az eredeti ábrát, így emberünk feljogosítva érezte magát a szavazásra. Üdvözült mosollyal lépett a szavazó helyiségbe. Átadta a személyét igazoló okmányokat, melyet alaposan megvizsgált az egyik szavazatszámláló, több hosszú percig nézve a kitartó üdvözült mosolyt hasonlítva a börtönviselt-kinézetű fotóval. Gyanúsnak vélhette, nyilván nem volt „kerületi” feje, ezért átadta a szomszédjának. Ő is alapos vizsgálat alá vette, de átment a fej-fénykép-fej analizáláson. Lélek nem volt a helyszínen, ezért szavazónk csodálatosnak érezte a pillanatot, hogy bebizonyítsa nem volt hiába az egész délelőtt, a telerajzolt, a teljes Bükköt elhasználó papírmennyiség. Belépett a fülkébe és jólfelkészült hívő módjára elővette a kellékeket. Kevésbé tájékozottak kedvéért: a Magyar Kétfarkú Kutya Párt logóján a kutyának piros szeme van, így nem csupán a hamisítására alkalmatlan – tehát nem átlátszó tintát hordozó – golyóstollat hozta magával, de gondoskodott a piros filcről is. Megkezdte hát a karistolást, mely meglehetős alapos munkát sikerült végighallgatnia a komoran ülő, ám szemfüles számlálóknak, mivel a szavazótlan helyiségben a légyszar lepottyanását is hallani lehetett volna. Az igényes munka időt kívánt, így vért izzadva megközelíteni a kívánt ábrát a legnagyobb odafigyelést igényelte. Miután megelégedve a művel hős szavazónk konstatálta, hogy felismerhető a szimbólum elővette a bölcs telefonját és készített vele egy fotót, hogy bizonyíthassa később a hűségét, ha netán karhatalomra tör a Párt. Eszébe jutott azonban, hogy amennyiben a hosszas tollsercegéstől zavarba jött szavazatszámlálók eleddig nem hívták a TEK-et, úgy a többedszeri vakuvillanásra már bizonyosan meg fogják azt tenni. Ezért sürgőbe iszkolásba fogott, csomagolta a szavazatot és lépett kifele. Ekkor érte a következő meglepetés: mialatt ő nagy műgonddal készítette minden bizonnyal élete fő papírra vetett művét, vélhetően több idő telt el, mint azt az ő biológiai órája pontosan érzékeltette vele, eddigre ugyanis a kongó helyiségből immáron zsúfolt bálterem alakult: konkretice kígyózó sorokat idézett elő.

Mindez azonban nem csökkentette a lelkesedését, ő megtette, amit a haza megkövetelt. Türelmesen kivárva a megfelelő időt, nagy ügybuzgalommal kereste meg, hogy a kerületében hány érvénytelen szavazatot adtak le. Katarzisközeli állapotban konstatálta, hogy a kettőből kétséget kizáróan Ő volt az egyik.

Így vált Ő a mi helyi hero-nká. És így érte el, hogy elszégyellte magát mind, ki eladdig úgy döntött nem megy el szavazni. Esküszöm tök rohadt érzés, hogy nem tettem ennyit sem a véres verejtékkel kiharcolt demokráciánkért.  

Mostanában nagyon sok cucc megy körbe a facebookon, ami jellemzően kezdő vagy középhaladó szülőknek szól, melyekben a babaillatú, lilaködös „szeretetgombóc” imázst próbálják realisztikusabban ábrázolni, vagyishogy egy kölyök gigaszívás.

Tekintve, hogy nekem kettő van, mindegyik fajtából egy, ehelyütt kötelességemnek érzem, hogy egy olyan oldalát is bemutassam a dolognak, amitől egy csomó embert megszáll a béke, hogy mekkora lúzer szülők vannak és lehet innentől a szívekre tenni a kezeket és mantrázni a szülők álma mondatot: na, azért az enyém ilyet nem csinál…

Korábban fel sem fogtam ennek a mondatnak a jelentőségét, pedig alkalmaztam gyakorta, de remélem a lentiek után kellően érzékletesen leszek képes ábrázolni az eseményeket és elérni, hogy érezzétek, hogy ez mennyire megnyugtató bír lenni.

Kezdjük mindjárt a közepén. Mi a következő módon megyünk az elsőszülöttért az oviba: babakocsi aljában a váltó ruha, mert rohadjon meg az időjárás, reggel 4 fok van, délután 16. Táska, amiben a másodszülött kajája, mert pont akkor fog rátörni a kajálhatnék, amikor a játszótérre érünk. „Meglepetés„ az elsőszülöttnek, mert én nyilván nem vagyok elég öröm, kell némi endorfin valami nem természetesen előforduló cukor formájában. Kell még a bukósisak (kevésbé ismert nevén bubósisak), telefon, víz, pelenka, zsepi, halott német katona. Ezután tessék elképzelni, ahogy a babakocsin keresztbe rárakva a felfordított biciklit tolom. Reggel ugyanis nem lehet azzal menni, mert akkor totál kóma a sofőr, akkor az első fának nekimenne, és utána az összes többinek is. Ja, meg hát kell a második gyerek, aki az út nagy részét a bicikli ülésének nyalásával tölti. Vélhetően ezekben a pillanatokban nem ismernének fel azok, akinek az észt osztottam 1.5 éve bizniszvumen szerkóban.

És akkor a jelenetek.

1. Az elsőszülött biciklizik, de mivel nem kellően megfontolt, a fej fordításának irányába fordítja a jármű kormányát, ily módon tökéletesen szemben lefejel egy épületet. Nem egy nehezen kikerülhető oszlopot, nem egy hirtelen kinövő fát. Egy 50 méter hosszú épületet. Tehát előtte is pont 25 méterig és utána is pont 25 méterig észlelhető fal van. Csak hát fontos mondanivaló van és hátra fordul. Értem én… rohadt fal…

2. Másodszülött még nem tud járni. Így jófej anyaként feltételezem, hogy nem akkora poén neki a babakocsiban dekkolni folyamatosan ülni és nézni mások féktelen szórakozását, ezért felállítom, szembe fordítom a babakocsi támlájával. Meg is van az eredmény, boldog, vidám, én meg roppant büszke magamra. Leül, feláll, borzasztó melóban van. Közben lehet figyelni hogyan töri össze magát a másik tehetséges. Kisvártatva nagy mosolyok kíséretében egyre többen néznek felénk és hangzik el a jaaajdeééédesezés. Udvariasan villantom a köszönöm mosolyt, de nem lepődöm meg, előfordul az ilyesmi azoknál a szülőknél, akiknek már iskolás szörnnyé változott a korábban édes önálló gondolatoktól mentes manócskájuk. Mivel a dolog nem marad abba, gyanússá válik, így megkerülöm a babakocsit, hogy mégis mi az átlagon felüli cukiság. Eddigre a kabátok alatt lógó táskából megszerzett, lezárt dobozú maradék joghurttal bekente a babakocsi általam holttérben levő részét, a teljes arcát, a kabátját és dolgozik további megoldásokon… ja… rohadtcuki…

3. Megyünk kutyát sétáltatni. Telhetetlenek vagyunk, nekünk kettő van, mazochisták mert basset houndok (mint a Columbo kutyája). Ez azért lényeges, mert ezek darabonként olyan 30 kilót nyomnak. Na, jó 34, de annál egy grammal se több!! De tényleg! Csak vastag a csontjuk, na. Tájékoztatásul: a két gyerek összesen nem nyom ennyit. Gyerek nyilván a sportosabb példányt akarja vinni, én meg a kis joviális öregurat a babakocsi tolása közben. Erősen lemaradnak, nézek hátra csodálkozva, háthiszen a Wilma a gyorsabb kutya. Kutya rohan felém, gyerek hason csúszik a betonon, de élete és kabátja árán sem engedi el a pórázt, mert ő jó gazda. Az animációs filmekben ez egyébként sokkal viccesebb…

4. Esküvő. Nem a miénk. Leányka összesen 3 hónapos. Mélybordó, tüll, masnis csodás rucikában, virágos babatopánban, vundergyönyörű. Nyilván elkéstünk, mint a rohadtélet, mert életében először 40 percet evett. Mikormáskor?! Nagyjából mindent lekésve rohanunk a templomba. Itt jegyezném meg, hogy véleményem szerint az összes magyarországi templom ajtaja nyikorog. Csak egy kis olaj barátaim! Na, mindegy. Lényeg: belépünk, lezuhanunk a hátsó padba, épp jön valami felállós rész, mély csend, majd a fodros lilaruha alól rotyogó, semmivel össze nem téveszthető hang… akinek azonban netán a leghalványabb kétsége is felmerül a hang eredetét illetően, azt a szag meggyőzi… Esküszöm megfordult a fejemben, hogy az antikrisztust hordtam ki, mert összesen 3 percet nem volt képes kibírni a templomban. Bár ez lenne az igazi emancipáció… női antikrisztus :D

5. Az elsőszülött és a biciklis jelenetek kifogyhatatlan tárházai lennének e blognak, így ide csak néhányat szemezgettem. Gyanítom a leánka csak azért marad el az ilyen sztorikban, mert még nincs annyi minőségben eltöltött életéve.

Szintén játszótérre haladás. Játszótér díszbokrokkal van körülkerítve. Gyerek cselesen elkanyarodik a szúrós cserjék között, majd megörülvén annak, hogy sikerült az éles kanyart bevenni, megáll, persze a lábát nem teszi le és ezért úgy ahogy van jobbra dől az egyetlen 30 cm-es helyen megtalálható pampafűre. Ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: a 1.5 méteres díszfüvet a földdel tette egyenlővé… Egy arra járó néni próbálta disztingváltan legyűrni a röhögését, de nem ment, így csak annyit mondott pironkodva, hogy szerinte a legjobb helyre esett. Végülis… kikerült 150 bukszust…

Na, és akkor ezen jelenetek mennyiségét, cikifaktorát tessék úgy a tizenkettedikre emelni és akkor kb megkapjuk, hogy eleddig (5 évecske) mennyi hasonlóban van része egy átlag lúzer szülőnek.

Látható, hogy mindig minden gyereknél van hálaistennek rosszabb. Én például egy egész hétvégét töltöttem delíriumban, mikor voltam egy kertipartin, ahol 3 kislány egyetlen virágcseréppel 3 órán keresztül eljátszott anélkül, hogy megmozdították volna. Ez alatt az idő alatt az enyém leöntötte magát vízzel, zöld volt a gatyája annyit esett a fűben, belelépett egy süteménybe és tönkre tett egy világítótestet.

Azok, akiknek alapjáraton nem franciakisasszony gének vannak a gyerekeikben, a fentiek után némi megnyugvással vehetik tudomásul, hogy azért a kölykök nagyobb része tarthatna Darth Vedernek, Voldemortnak, vagy a Nyugati Boszorkánynak kompetencia alapú oktatást. A gyerekek addig cukik, amíg nem tudnak önmaguktól helyet változtatni, amíg nem beszélnek és amikor alszanak. Hogy mért kell mégis belőlük a második, sokadik? Mert lényegesen értelmesebb időtöltés pucolni a joghurtos babakocsit 20 ember előtt, pocsolyába esett kölykön röhögni és fotózni, csak utána kiszedni, vagy pampafüvet állítgatni reménytelenül, mint a magukat borzasztó fontosnak érző felnőtt emberekkel eszmecserézni totálisan érdektelen dolgokról egy megbeszélésen, tökéletesen alkalmatlan vezetőknek nyalni, síkhülye kollégákat hallgatni az élet nagy kioktatásairól, tömegközlekedni borzasztóan siető nyuggerek között, ügyfelekkel vitázni és lekövetni a menstruációs feszültségeiket, tescopénztárban robotolni, vagy egész nap kaját főzni másoknak.

A világot a falat lefejelő gyerekekből lett kiegyensúlyozott felnőttek viszik tovább, nem azok a gyerekek, akiknek nem volt lehetősége kitombolni magukat, nem a jógyerekekből lett önigazolást kereső, bizonyításkényszerrel a környezetüket frusztráló bespeedezett mókusok.  

És nem is a gyesen lévő unatkozó blogírók… :D

Van itt ez a dolog. Ez a sport. A mi viszonyunk meglehetősen távolságtartó egy ideje. Volt, amikor jóban voltunk, de ahogy mondani szokták, nem lettünk országos haverok.

Viszont az idő senki súlyához sem kegyes, két gyerek után az ember elhagyván immár a 18-at (khm… nem röhög!) elgondolkodik, hogy ez simán a natúr cukrok abbahagyásával nem lesz megoldható probléma. Főleg, ha abba se tudod hagyni…

Apró koromban balettoztam. Ehhez volt némi tehetségem, el is akartak vinni a balettintézetbe, de a családom meghallván, hogy ez heti egy láthatást jelent számukra imádott gyermekükhöz, gyorsan döntött a sorsomról. Viszont ezen az úton maradtam, mindenféle táncos különórára jártam. Ezekben jellemzően jó voltam. 12 évesen azt mondta az iskolaorvos, hogy csodálatosan szépséges a gerincem, látszik, hogy sportolok. Kitartottam még egy ideig, de 16 éves koromban megtörtént a törés. Elkezdtem enni.

Annak érdekében, hogy most a megfelelő módon a megfelelő módszert válasszam a végeláthatatlan mozgáskultúrák közül számba vettem hát e kapcsolatot, annak kronológiáját, természetét, swot analízist végeztem, hogy tudni illik miért is nem alakult ki köztünk harmónia. És hát egy jó menágerhez illően megvizsgáltam: mit tehetek annak érdekében, hogy tegyek végre valamit.

Íme, hát azok a sportok, melyeket kipróbáltam, az érvek, hogy most közülük melyikkel mit kezdjek. Mindez azért, hogy kivilágoljon milyen megpróbáltatásokat állt ki a mi gyümölcsözőnek induló együttműködésünk és megértsétek, hogy én miért is nem sportoltam egy ideje. Hosszú ideje. És mire is van ítélve a mi közös jövőnk.

1.) Futás:

Általános iskolában Cooper-teszten kiderült, hogy remekül megy a hosszútávfutás, második lettem az osztályban, az első egy atléta lett. Ez nagy reményekkel kecsegtetett el is indítgattak versenyekre. Egész addig, míg egy szép napon, amikor pont a saját iskolánkban rendezték a versenyt, el nem néztem az órát, amit bár remekül használtam fel arra, hogy a legmegfelelőbb ruhában érkezzem a rendezvényre, de sajnos mulatságot lekéstem. Ezután nem kértek fel többé versenyezni. Na, de ugye a futás állítólag csodálatos erőnlétet ad, állóképesség javító, simán lehet tőle fogyni, meg még levegőn is vagy, tehát hobbiszerűen is csinálhatná az ember akár felnőtt korában is.

DE! Nappal ugye az összes kölyköd ébren van, miattuk nem mész futni. Éjjel meg nem veszélytelen. És én ráadásul Soroksáron lakom… Hidegben torokgyulladást kapsz, esőben tüdőgyulladást, hóban eltörik a lábad, nyáron meg fenyeget a hőguta, a fennmaradó időben kutyaszarba lépsz, zene kell a füledbe, zsepi a kezedbe, betonon ne fuss, mert fájni fog a térded. Azt kell, hát megállapítsam, hogy összességében károsabb az egészségre, mint hasznosabb. Kilőve.

2) Úszás: gimnáziumban rendszeresen jártam a barátnőmmel a közeli uszodába, míg rá nem jöttünk, hogy mekkora királyság a mozi.  Dönteni kellett a zsebpénz hatékony és kielégítő felhasználásán. A mélyen alvó közgazdász lelkem mérlegelte a hasznosságokat. Tiniként nem is hozhattam volna bölcsebb döntést, mint Keanut nézegetni nagy rendszerességgel. Ezt ma sem csinálnám másképp. Na, de ugye ezek az idők elmúltak, ma már ugyanazt a kocka hasat (hehe) nézem esténként (ami nem Keanu-é…), így tulképp akár úszhatnék is. Az úszás ugye a felnőttek körében is közkedveltnek hangzó, sokak szerint a legegészségesebb sport, minden izmodnak jó.

DE! Úszás előtt totál, teljes testes gyanta szükséges, háthiszen kevés ruhában emberek közé mégy. Annyit öltözöl, vetkőzöl, hajszárítasz, mint amennyit úszol. Időrablás. + úszás után mindig rohadtéhes leszel. Mert kiszív a víz. Mint az közismert… Kilőve.

3) Eszközök

- AB toner (vagymiarépa). Ez ugye fiatalkorunk egy csodálatos találmánya a teleshopból. Akinek nem volt benne része: ez egy a hólapát és a kifeszített pelenka egyvelegének tűnő piros műanyag hócsúszkára emlékeztető hasizomerősítésre ajánlott eszköz, mely kevés melóval kockahasat ígér. Órásbaromság. Próbáltam. Tudom, mit beszélek. Átverés az egész. Hiába az áramvonalas szerkezet akkor is felüléseket kell vele csinálni. Semmi értelme. Ez akkor is mozgás, akárhogy nézzük.

- Kondigép

Ez teljesen kivételesen nem az én hülyeségem volt. Az öcsém vásárolta. Mentségére legyen mondva, ő legalább használta. Most már nem, ideadta nekünk. Nálunk ruhaszárító. Hát miért állnék neki?? Sovány akarok lenni, nem izmos. Nem akarok én a 300-ban szerepelni! A Rubintréka testtől meg mentsen meg az isten!

- Ellipszis trainer

Na, ezt magamhoz képest kitartóan használtam, vagy 2 egész hétig. De basszus semmi eredmény. Szerény számításaim szerint a 0 hatványain is nulla. Így tehát ha az első két hétben nulla súlyveszteség, akkor megduplázva a heteket, vagy megsokszorozva miért lenne más az eredmény?! Szimpla matek…

4) Egyéb

-          Hastánc: csodálatos, látványos, egyszersmind a nőies idomok kifejezetten hasznosak. Varászlatos, ahogyan az oktató középen ring, te pedig követed a zene ütemére. Arra gondosan figyelni szükséges, hogy soha, ismétlem SOHA ne nézz ilyenkor a táncterem tükrébe, mert ha nem azonnal sírod el magad, akkor legalábbis soha többé nem mész ilyen foglalkozásra. Végtelenül csüggesztő, hogy mintegy háromnegyed órája hiszed, hogy azt csinálod és úgy nézel ki, mint középen a hölgy. Pedig nem. Nagyon nem.

Egyébként kétszer próbáltam a hastáncot. Az első alkalom után vakbélműtétem lett, a második után meg elestem a robogóval – fekvőgipsz. Nem mondom, hogy egyenes következményei voltak a hastáncnak, de jobb nem kockáztatni többször. Az dobja rám az első követ, akibe nem állt volna bele a para.  

-          Go-go dance: hallom a hangos röhögéseket, de nem terveztem fellépni a tudománnyal, mindenkit megnyugtatok. Tényleg a testmozgás hajtott végső kétségbeesésemben. /És akkor jófejségből nem írom ide le azok nevét, akik velem táncoltak, egyszer majd kérek egy szívességet…/

Azonban néhány tanóra után – ahol szintén kiderült a tehetségem a tánchoz – vállalhatatlan volt a vonaglásom a hetente gyarapodó hasammal, ugyanis kiderült, hogy benne van már Vukicuki.

-          Xbox Kinect, Dance central: alapvetően nagyszerű találmány, egyben van minden, amit a hozzám hasonlóan érzők eleve megkövetelnek egy sporttól: nem kell messze menni, nem kerül sokba (mármint egyszer igen, de utána nem fizetsz óránként), nem ugrálnak melletted jónők, te állítod be a rendszerességet, nincs különösebb felszerelésigény.

Egyetlen határozottan zavaró körülmény a körülötted levők hangos röhögése. Kitartó hangos röhögése. Rendkívül lehangoló.

5) Síelés: na, ezt imádom.

De! Ugyebár szezonális, tehát fogyásra, súlytartásra alkalmatlan. Emellett qva drága, felszerelés-igényes, ami qva drága, szállás és külföldigényes, ami qvadrága, és ráadásul mivel kiszív a levegő, meg az egész napos meló pont kétszer annyit eszel, mint egyébként. Ezért tehát qva drága.

6) Korcsolya: ez is frankó. De ez is szezonális, idő és helyszínigényes. Nemrégiben éppen voltam is korizni, de ezt is akkor lehet épp csinálni, mikor az összes kölyök ébren van. Ami azért nem király, mert amelyik meg tudja ezt mondani, az el akar jönni és akkor nem én korizok, csak vonszolom őt, amibe kétség kívül leizzadok, de az élvezettől rettenetesen messze van.

A fentiek mutatják, hogy az élet, a sors egészen egyszerűen nem akarja, hogy én sportoljak. Mi valahogy nem bírunk összebarátkozni. Megértettem az univerzum üzenetét. Amennyiben nyerek a lottón, úgy elkezdek feszt síelni és búvárkodni, teniszpályát csináltatok a hátsókertbe, medencét a hallba. Addig azonban belenyugszom: az én karmám az evés, nem a mozgás.

Az analízis során megállapítottam két tényt, amiért szemmel láthatóan felesleges lett volna bármilyen terápiás szakembert fizetnem:

-          az első felismert pszichológiai probléma: rájöttem mennyivel jobb enni, mint mozogni és ennek ellenkezőéről senki azóta meggyőzni nem tudott → empirikus tapasztalatot nem tud felülírni az azzal ellentétes szándék

-          a második – ahogyan az már csak lenni szokott – a gyerekkoromban keresendő: ha elengedtek volna a balettintézetbe most ugyan alkoholista lennék, de legalább sovány → a családom a hibás.

Mint megfelelő önismerettel rendelkező, önmagát elfogadó felnőtt ember úgy határoztam hát, hogy nem erőltetem én ezt a dolgot. Ez a távolodás egy visszafordíthatatlan folyamat. Ezért hát úgy döntöttem én nem sportolok, én vásárolok. Hasleszorító bugyit.

Hát ez a pillanat is eljött. Szarban tapicskoló életem pudingjának mazsolája felkerül a blogra! Értitek: a LOOSER blogra!

Többeknek ez nem teljesen érthető, nekik megvilágítom, hogy olyan emberről van szó, aki

• miután két bowling kört nyer, és ha a harmadikban az utolsó helyen figyel, mindenki megelégedésére, akkor elromlik a gép és az előtte levő duplázását fent említettéhez írja;
• aki csacsirészegen nyeri meg a catant (igen nagy rendszerességgel) úgy, hogy 23 lapot tart a kezében – abból 14et ez ellenség felé fordítva, a hivatkozott állapot miatt – a többiek pedig óriási taktikák, a helyzethez mindig igazodó stratégiák és tervek alapján vértizzadva 5-7 lapból vergődnek;
• továbbá az egyetlen általam ismert élő ember, aki úgy vert le egy virágcserepet, hogy az a talpára esett.

Nah. Hát ilyen. Amikor az ilyen ember szív, akkor bármennyire is kedveljük, rokonunk, jó barátunk, netán az ágyunkat osztjuk meg vele, vagy a gyerekünket, akármennyire is hisszük magunkat toleráns, önzetlen, szerető embernek, ilyenkor derül ki, hogy valójában mindenkiben van egy kicsinyes, kárörvendő szemétláda, mert bár sajnáljuk őt pillanatnyi szenvedéséért, úgy érezzük: lám van igazság a Földön, van rend a világban: néha rá is essen az eső. Vagy legalább ne süssön rá örökké a nap. Vagy akkor égjen le… vagy vmi.

Mai eposzunkat színesíti, hogy jelen történet idején emberünknek világutazós melója volt, főként Európába közlekedéssel ugyan, de a lényeg, hogy a rendszeres utazás része volt a feladatnak. Kollégák garmadája járt egzotikus területeken is, az áhított Dubaiban, de Abu Dhabi is volt már soron. Főszereplőnk minden ilyen alkalommal sokat tett annak érdekében, hogy e népség közelébe se kelljen mennie. Nem minden előítélet nélkül. Emberünk toleranciája méltán híres, amióta én ismerem nem találtam élő organizmust, akit el nem fogadott volna. Nem a rasszizmus szólt tehát ekkor sem belőle, simán arról van szó, hogy nem érzi pajtásnak az arabokat. Mert hülye ruhákat hordanak, nem lehet normálisan enni náluk, qva meleg van, ott nőket kevés ruhában nem látni és még az alkohol is tiltott. Az ilyen ország márpedig jó nem lehet, tökmindegy, hogy a világon megközelítőleg itt a legolcsóbb a Nintendo DS XL...

Történt egyszer, hogy vmi nagyszerűt cselekedett a munkahelyén ezért jutalmul kapott egy kiküldetést Abu Dhabiba. Mikor e nemes jutalmat átadták azért kibírta röhögés nélkül. Innentől viszont esélye sem volt megúszni hát e népeket. Az utazás hírének hallatára irigykedők tömege bíztatta családi és baráti körből, sokak lettek volna szívesen a helyében. Hősünk fenntartásai azonban nem bizonyultak alaptalannak.

Megérkezvén este 10re a reptérre első körben rossz sorba állt be, ahonnan 10 perc után kiszedték és elküldték szemscannelésre, hátha körözött moszadista. Gondolom ezt a hófehér szeplős bőréből és a zöld szeméből következtették ki. Nem találtak egyezést, ezért vissza a sorba, majd újabb 30 perces ácsorgás után elkísérték röntgenre, mely beleiben hivatott oda nem illő tároló tasakokat keresni. Végül a csomagját pakoltatták ki vele.

Emberünkről még azt kell tudni, hogy ezt a munkahelyet nem választotta túl szerencsésen, már ami a légiközlekedést illeti, merhogy vannak ezzel problémái. Ennek oka nem bonyolult: rettenetesen mocskosul fél a repüléstől. (Ez egyébként szintén egy olyan dolog, amiről legalább el lehet mondani, hogy haha, ciki vagy öreg. Az überszerencsés emberekről érdemes tudni egy-két ilyen kis hibát (nem mintha lenne több...), néha nem jön rosszul az ember kifacsart lelkének a tudás, hogy még a legszerencsésebbeknek is néha szar – mondaná ezt az említett kicsinyes önző szemétláda, ha ilyen lennék, de hát mind tudjuk, hogy nem. Meg persze senkise.)

Kész szerencse, hogy havonta, csak 1-2 alkalommal kellett átélnie a levegőben reá váró borzalmakat. Mármint oda-vissza duplán, de ez elhanyagolható szemantikai különbség.

Ezzel szemben viszont mindenkinél jobban tűri a reptéri hercehurcát. Amikor utaztam vele esküszöm úgy hat az ember pszichéjére, mint egy feles: ellazít, megnyugtat és vmiféle csodás homályba burkolja az aktuális problémát.

Mindez a történetünk idején azért volt lényeges, mert nyomokban sem volt fellelhető ez a nyugalom, érthető okokból. Így vélhetően nem segített az amúgy is gyanúsnak vélt drogfutár külsőt leplezni az idegességgel, a remegéssel, amit bár szemfüles határőrök nem tudhattak, de pontosan ugyanígy, rituálészerűen előad minden egyes fel-, és leszállás során. Mindezeknek persze az lett a nem meglepő eredménye, hogy további vizsgálatokra kísérték, ahol rácáfolván hősünk arabokkal szembeni előítéletére, a vámosok lelkiismeretesen, teljes alapossággal és elszántsággal kutatták át a bőröndjét, pénztárcáját, annak minden rekeszét, a cipőjét és a fogkeféjét, némely nadrágján oly zsebeket fedezve fel, melyről tulajdonosának fogalma sem volt. Egyes tárgyakat meg is szagoltak további érthetetlen zavart keltve emberünkben.

A vizsgálat végén 10 liter mirigyváladékkal kevesebbel, ám ilyen körüli adrenalinnal többel kisétálván a reptérről nem érezte, hogy ellenszenve e nemzettel határozottan csökkent volna. Taxiba szállt és a szállodába érve kissé elcsigázva abban reménykedett, hogy az irigyek által oly sokat ecsetelt luxus majd arcon csapja és elfelejteti vele a viszontagságokat. Erre némileg várnia kellett, mert a recepción közölték, hogy a nevére nincs szoba foglalva. Nem sok türelemmel, viszont rengeteg elszántsággal közölte, hogy DE. Egészen szépen, érthetően, lassan ejtve az angol szót értésére adták, hogy NINCS.

Kisvártatva kiderült, hogy a taxis – az előítélettel immáron méltán megbélyegzett népcsoport egy tagja – rossz szállodába vitte. Ezt hamar felismervén, gyorsan orvosolván: megvárta, és továbbkísérte a megfelelőbe. Hősünk egészen közel volt az öngyilkos merénylők lelkivilágának megértéséhez, amikor bár a jó szálloda jó portáján a jó szobát sikerült átvennie, közölték, hogy nincs elég fedezet a céges hitelkártyán.

Ezidőtájt hajnali 3 óra volt. Szombat hajnali 3 órakor, miután reggel 9 óta úton van az ember, egy arab országban egy használhatatlan hitelkártyával még a legoptimistábbak sem tekintik vidámnak a helyzetet. Ám ekkor a recepciósok ősi tudásával rendelkező, az intuíció mélyen gyökerező titkos sugallatára – bár arab, de szakmájának kiválóságai közé tartozó – felebarátunk meglátta a csüggedéssel vegyes – számára – ismerősnek tűnő ölnivágyást hősünk fagyos zöld szemében, ezért felajánlotta, hogy mivel céges a foglalás, így pusztán az ő kedvessége révén a drága vendég térjen arra a hátra levő 3 órára nyugalomra, amíg indulnia kell dolgozni, a többi elintézni való tolható holnapra.

Ímhol a történet, mely bár kis öröm az emberiség 95%-ának, de orbitális szívás a mákos 5%-nak.

A fentiek okán mondom tehát minden lottó ötös nyertesnek, mindenkinek, aki még soha nem keresett munkát, azoknak, akik még soha az életben nem égtek apró hamuvá nagy tömegek előtt, hozzátok szólanék. Kérlek, szépen kérlek titeket, értsétek meg: a többieknek szükségük van ezekre a történetekre. Így némileg úgy érezzük, hogy az évente elszenvedett 147 szánalmasan megalázó lúzerkedés azért nem 150, mert vagytok ti, akik azzal a 30 évente 1 szívással elvesztek egy-egy lúzerrészvényt teljes csomagból.

Köszi. És bocs.

Csodálatos szerda este volt. Catanoztunk (rutintalanok kedvéért: stratégiai társasjáték, bár sztem ahol van dobókocka, ott a stratégia sokat nem ér…) szokás szerint, de a mocskok nem hagytak nyerni egy 9 hónapos terhes nőt! Ezek ilyen emberek… nincs mit tenni. Másnap reggel találtam egy vérpöttyöt a lepedőn. Ébresztem apukát, meg a már kint lévő gyereket, hogy akció indul. Apuka sémaszerűen: már megint ilyen korán??

Rutinos szülnimenők nem sietnek. Okosan zuhanyoznak, gyereket öltöztetnek, kis reggelicskét vesznek a pékségben. De rögtön 3 félét, mert nem lehet tudni melyiket kívánja az ember lánya szülés után.  

Elsőszülöttet beadtuk az oviba, jelezvén neki, hogy vélhetően nagyiék mennek érte, mert jön ki a kistesó. Jön a kérdés: már április van? nos igen… mindenki maga szűri a lényegi információkat.

Ahogy haladtunk az úton, össze-vissza jöttek a fájások. Mondom apukának, hogy nem tudom eldönteni, hol tarthatunk a dologban, mert ezek nem rendszeres fájások. Dr Apuka rezzenéstelen arccal: ez még nem szülés, csak bent fognak néhány napra, a magzatvíz még nem szivárog, tehát bizonyára csak távozott a nyákdugó, kinyílt a méhszáj. Rábámultam és megcsapott a gondolat szele, hogy a szükségesnél kicsivel több információval láttam el a terhesség alatt … Az okfejtésbe azonban belenyugodtam.

Beérvén a kórházba meglepve tapasztaltuk, hogy pont ugyanaz a szülésznő van ott, aki az előző alkalommal. Ezt kedélyesen meg is társalogtuk, miközben ment a CTG és vette fel az adataimat. Miután kiörömködtük magunkat a helyzeten azért megkérdeztem, hogy akkor most maradunk, vagy mi a program? Értetlenül néz: innen nem mennek sehova, ez már szülés! Apuka azonnal: egy cigire még van időm? Volt.

Felpakoltak a szülőágyra, vidáman burkot repesztettek. Majd mindenki leült. Felülök, mondom most mi van? Mondják semmi, burkot repesztettünk. Mondom én azt értem, de mire várunk? Mondják a szülésre. Én balga azt hittem, hogy a burokrepesztés az azt jelenti, hogy onnan jön ki a kölök záros határidőn belül. Ez egyébkén nem volt távol a valóságtól, csak annyi volt a csavar a dologban, hogy nem lehet tudni mikor, innen akár egy fél nap is lehet. Király…

Elindultak hát a fájások. Ezalatt apuka ledumálta a harmadik kölyköt a dokival, a frissen betanuló 20 éves szülésznőcske tangát villantott, én meg vergődtem, ahogy azt illik. Annak érdekében azonban, hogy elejét vegyem a kishölgy további flörtölésének apukával, megkértem, hogy mondja meg pontosan, hogy mikor jön ki a gyermek. Próbált szakhadovát nyomni, hogy ezt nem lehet tudni, meg a baba dönti el, hogy közel van, meg, hogy ez változó, de én közigazgatásban dolgozom ezer éve, megállás nélkül vetítéseket hallgatok, esélye nem volt rá, hogy megegyem ezeket. Addig nyomasztottam, míg mondott egy túlbecsült óra, percet. Erre mérnökapuka azonnal kiszámolta a hányperces fájások és a fennmaradó idő hányadosaként hány darab fájás van vissza. Itt jegyezném meg, aki teheti mérnökkel menjen szülni. Vagy olyannal, aki tud számolni. Ugyanis vélhetően az én összes agysejtem a méhösszehúzódásokkal volt elfoglalva, mert mindezen információk birtokában is elnéztem az órát, így én arra számítottam, hogy másfél óra múlva jön a kölök. Nos, ez nem így volt. 20 perc volt vissza.

Az ezután történtek a legerősebb Danielsteel jeleneteket alázzák a porba. Először is mivel az első gyerek két tolás után kijött, gondoltam most sem lesz ez másképp, toltam kettőt és felültem, mert az hittem kint van, de mivel eltürelmetlenkedtem a dolgot láttam a saját gyerekemet kijönni, megszületni. Ez azért nemszar J

A következő ilyen lépés, amikor az ember lánya ránéz a gyereke apjára, aki a lányát fogja és az arcát látva rádöbben, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul bukta az első nő pozit. Ez a szerelem. Tényleg csak a nyálas fanfárok hiányoztak.

Ahogy rendbe raktak, minden okés volt, nyilván azonnal elkezdtem enni. Ezalatt apuka az említett szerelmes szemekkel tartja a leánkát, és magyaráz neki: nagyon ügyes voltál, nagyon jól csináltad, zseni babám van.

Értitek… Ő. A csecsemő, akit úgy löktek, melóznia nem kellett, semmi se fájt neki, nem szivárog belőle sehonnan vér, nincsenek benne/rajta öltések és előbb ehetett mint én… Ő. Ő az ügyes. Hogy én mit csináltam itt fogalmam nincs… Ebbéli méltatlan helyzetem feletti sértettségem megosztottam apukával, mire ő – le nem véve a szemét az új nőről – megnyugtatott: szerintem ez most nem is fájt annyira. Ez az ember egy angyal, hogy helyrebillent, ha elbizonytalanodom. Már tényleg azt hittem, hogy EZ ROHADTULKIBASZFÁJT. Mármegint.

Bár tudom, hogy mivel nagyjából 30 percet szültem má megin nem fog sajnálni senki…

Pangás volt itt mostanában, de nem azért mert nem lúzerkedtem én, vagy a környezetemben élők eleget, hanem mert veszettül termeltem a GDP-t, iszonyú fontos ember lettem és még a leszármazottamról is gondoskodom kellett.  Így, hogy kellően kisajnáltattam magam akár el mesélhetem hová vezet 1 hordó békésszentandrási meggysör.

Nyilván az sem mellékes, hogy itthon dekkolok. 

Egy szép téli napon, amikor éppen minden okom megvolt rá, hogy a stresszoldó gyógyszerreklámok meghatározó arcává váljak, azzal állítottam haza életem párjához, hogy csináljunk gyereket. A technikai részében benne volt, de közölte, hogy azért nem csinálunk gyereket, mert kiborítottak a melóban. Szeméccség… semmi megértés nincs a faszikban.

Aztán úgy alakult, hogy igen mázlista módon, veri kedvezményesen fent említett elvitt New Yorkba. Ez volt 24 hónapja az első 6 teljes nap, hogy kikapcsoltam a céges telót. Ajánlom mindenki figyelmébe ezt egyszer az életben megtenni. Végtelen béke, egyszersmind önismereti tréning, ugyanis rájössz, hogy nélküled is pontosan ugyanúgy nem történik semmi, mint veled. Felbecsülhetetlen érzés.

New York megér egy külön bejegyzést, ajánlom mindenkinek, akinek rettenetesen sok pénze, vagy egy haverja akinek számos felesleges hiltonpontja van. 

Ezután a hét után aztán úgy szedtem a leszaromtablettát, mint House a vicodine-t. Rájöttem, hogy fontosabb, hogy a gyerekemnek vagyok fontos, és neki fontos lenne egy tesó. Meg nekem is egy lánykölyök. Ezen megfontolásokat apuka érdemesebbnek tartotta a projekt elkezdésére, mint a korábbi érveket. Ígyhát indult a reprodukciós eljárás. Részletekbe nem bocsátkoznék, innentől biológia óra, meg 18as karika.

Nadehanem. Említett stresszes élet nem múlt el maradéktalanul, így ahhoz képest, hogy az elsőszülött nagyjából a terv megszületésének percében megfogant, a történet nem látszott megismétlődni. Eltelt 3 teljes egycsíkos terhesteszt-hónap. Ezután elmentünk nyaralni. Egyik táborozó egy nap meglepte a társaságot a helyi főzésű meggysörrel. Másnap elmentünk és vettünk egy hordóval – nyaralóknak ugyanis bérbe adnak csapot is hozzá. Így a hordó sört összesen 3an pusztítottunk. Egyik napon meg is kérdeztem triónk egy tagját, hogy nem gáz-e, hogy nem jut más folyadék a szervezetünkbe 3 napja csak alkohol? Válasz:  ez így nem igaz, ő speciel iszik kávét. Ciki. Én nem kávézom…

Ezzel a meggysörrel persze totál elveszítettem a fonalat, hogy hol tartunk a gyerekgyártásra alkalmas mittomén 4-5 napból. Ily módon, mikor hazajöttünk, rezignáltan vettem a tesztet, rezignáltan vettem tudomásul, hogy megint egy csík, kuka, next time… Némi hozadéka azért volt az ürömnek, ha két csík lett volna én vezetek aznap, ha 1 akkor én iszom. Így valamelyest vigaszt nyújtott a portugieser gondolata.

Mérnökemberem megszólal, hogy bízik ugyan nyilvánvaló technikai tudásomban, de azért egyszer már csak megnézi azt a tesztet, hogy egyáltalán mit kell nézni és hogy néz az ki. Kivette hát a kukából és megkérdezte, hogy 2 csík jelenti a terhestelenséget? Mondom nem. Mondja, hogy akkor viszont te vezetsz…

Hát így lett egy leánkánk is.

Szüléstörténet a következő részben.

Ezúttal egy love story lesz. Ilyen még úgysem volt. Nem is tudom miért illik ide, mert túlzás lenne azt állítani, hogy a lúzerklubb tagjai lennének a szereplők, ugyanis Svájcban hesszelnek. Szar időben csak a Genfi tavat látják, szép napokon a Mont Blanc-t. Csak azért nem eszik az amúgy kolbászból lévő kerítést, mert nincs kerítésük. Szemetek! Na, mindegy... valakire kell, hogy süssön a nap...

Nah, hát a sztori az a lánykérés. Nekem ilyen nem volt, feltehetően nem is lesz. Félreértések elkerülése végett: továbbra sem vagyok házassághívő, nagyon nem szertenék esküvőzni, csak két dolgot sajnálok, ami kimarad: a lánykérés, meg a lánybúcsú. A lánykérésben a gyűrű a királyság, a lánybúcsút meg azért tuti, mert ismerem a barátnőimet. De azért asszem túlélem. Csak mondjuk nem valószínű, hogy így táncoli fog vha az ölemben egy chipCdale...

Nos, mai történetünk hőse azonban házasságpárti, így megvásárolta x-2 hónapja a gyűrűt. Két hónapig várta a tökéletes alkalmat, de az sehogyan sem akart jönni. Majd Magyarországon, végre itthon, egy koncerten, részegen, párnákon fekve jött rá, hogy ennél szebb és romantikusabb alkalom soha az életében nem adódhatik. Az nem volt kétséges, hogy fog még koncertre menni ebben az életben, lesz még ittas és a választott is mellette fetreng majd néhányszor füstös kocsmában babzsákon, de az érzés! a feeling! az most jött el.

Ekkor rájött, hogy ő egy rutintalan leánykérő, ugyanis nem hurcibálja magával a gyűrűt. Franc. Meg kell oldani. Trükkösen, kissé bőlére eresztve azt próbálta a Kedves értésére adni, hogy hosszabb időre a WC-re kell távoznia. Pénzügyi ember mivolta kiszámoltatta vele az összes lehetőséget, azok következményeit és hát olyan ok kellett, ami miatt anyu semmiképp nem jön utána. Ezért jött eme – a maga egyszerűségében – nagyszerű ötlet.

A rátörő megindultságtól, 17 cm-es vigyorral a fején vágódott a taxiba, és mint a nagy amerikai romantikk filmek érzelemtől túfűtött utolsó 2.5 percében, odakiáltott a taxisnak, hogy ad 3 rugót, ha nagyon gyorsan megoldják az ügyet. A taxisok a híresztelésekkel ellentétben nem kőbunkók. Vajból van a szívük. Átérezte szerelmes lovagunk lángoló lelkének minden kínját és boldogságát, azonban hivatása miatt józan tudott maradni, és közölte, hogy neki akkor is el kell indítania az órát, mert megkeféli az Apeh. Így tudta meg hősünk, hogy valójában 720 forint lett volna a számla. Lassan is meg gyorsan is...

De hát mit számít egy ilyen életre szóló pillanatban, hogy 2280 forintból mennyit lehet sörözni. Ugye.

Mindeközben a senorita kezdett igen aggódni. Ismervén választottját, rémképek kezdték gyötörni. Maga előtt látta, ahogy fiatal barátunk illuminált állapota miatt leesett a lépcsőn, vérző fejjel fekszik és taposnak rajta százan, avagy kiment és szintén az említett állapot miatt begbotlott az egyenes járdán és épp a fagyhalál utolsó stádiumában van. Ezért hát elindult. Apró atomokra zúzva a jól kiagyalt tervet. Úszott az egész excell pontossággal kiszámított, mégis kivitelezésében romantikus lánykérés, a tökéletes pillanat elszállt, ugyanis a lépcsőn találkoztak szembe.

Agóniában telt a hazafelé út. Hősünk fejében kavarogtak a gondolatok, az elszalasztott lehetőségek drámai következményei, gyötrő horrorfilm pergett a szeme előtt, melyben magányosan hal meg a Milka és a Nestlé hazájában. Mily kegyetlen vég... (ja és a csapból is Evián folyik, mert a tó túlpartján fekszik Evián városa, szal ott az a tesco gazdaságos árkategóra).

E tépelődő vergődések között jött rá, ha most, ha itt, ha a Liliom utca kellős közepén meg nem kéri az imádott kezét, akkor soha az életben nem jön többé a tökéletes PILLANAT, a FEELING, az ÉRZÉS.

Megállt hát, letérdelt, párás szemeit kedvesére emelte, remegő kezében tartva az apró bársony dobozt: feltette a lányok többsége által egész életben oly nagyon vágyott nagy kérdést.

A kedves végtelen békével és szeretettel azt válaszolta: de hát részeg vagy!

Hősünket azonban többé nem lehetett a szándékától eltéríteni, közölte, hogy őszintén megesküszik égre, földre, mindenre ami szent, amiben mások és ő maga is hisz, hogy amikor 2 hónapja megvette a gyűrűt szín józan volt!

Szal megyünk esküvőre :D

Szállóigék

Vannak az ember életében olyan pillanatok, melyek sok embernek emlékezetesek, saját magunk számára azonban felejthetetlen égések. Ezek azok a mondatok, melyeket igen hosszú ideig hallgatunk még másoktól megfosztva minket a feledés boldog homályától. Nem árulok el újdonságot, ha azt mondom néhány ilyet magam is elkövettem, de büszke vagyok a barátaimra, családomra, akik szintén tevékenyen részt vesznek a világ nagy szállóigéinek soha ki nem száradó tavának színesebbé tételében.

Ímhol néhány.

W.A.

Aki még nem volt sítáborban nem tudja mit hagy ki. Nem csak a csodálatos, verőfényes fehérségre, a hegyekre, a szabadságra, a tiszta oxigénre gondolok, nem csak a lila foltokra, az ázott zoknik hajnali illatára, a végtelen zabálásokra, sokkal inkább a társaságra. Sokaknak ebből a felsorolásból kimaradt az alkohol, de az alábbi példa mutatja, hogy tehetségesebb sporttársainknak a világon semmi szükségük tudatmódosításra ahhoz, hogy a tudatuk módosítva legyen.

Egy sítábornak, mint mondtam, mégis a társaságkovácsoló szerepe összemérhetetlen bármi mással. Nincs is annál jobb, mint mikor 30-40 ember összzárva utazik 16-20 órát egy ablaktalan buszon. Hát van ennél nagyobb önismereti tréning, vagy tolerancia-terápia?

Ezzel csupán azt próbáltam körvonalazni, hogy nem teljesen friss és pergőagyú az ember egy ilyen utazás vége felé, legyen ez mentségül W.A-nak is szállóigéje elkövetésére.

Mit lehet tenni a fent említett mostoha körülmények között egy buszon összezárva 20 tesiszakos agysebésszel? Az ember egy ideig elpolemizál az uniós csatlakozáson, a politikai hovanemtartozáson, a globalizáción, de van az a 14. óra, amikor már testvérek sem tudnak egymásnak mit mondani. Ezért aztán jönnek az óraeltöltő dolgok: így pl. a zenehallgatás. Millió percekig, saját dc-k tömkelegéig azonban ez sem nyomja el a tesisek által okozott mély sebeket, így cserélgetni szokták a zenéket az emberek egymás között. Birtokomban egy remek mp3-as válogatás volt, saját kezüleg gyártottam a CD-t. Nagy sikert aratott, többen gratuláltak, köztük volt W.A. Nevezett amúgy egy diplomás, komoly feladatokat ellátó, mások pénzügyeiről felelősen döntő, ám szőke hölgy. Így talán érthetőbb is az ő szállóigévé vált kérdése: Megírjátok nekem? Ráfér egy cd-re?

A.A.

Lehetett a levegőben, vagy abban a 4-6 kg almáspitében valami, amit ezen – és minden – sítábor alatt elfogyasztottunk, mert ez a történet és a következő is ez alkalommal esett meg. A.A fiatal barátnőnk minden évben elhagy egy félpár síbotot. Valahol a világ egy rejtett pontján biztosan van egy 4 méteres hegy elhagyott síbotokkal, mert minden síelő ismer legalább egy síelőt, aki már hagyott el botot. Iszonyatos szám. Szelektív hulladékot kéne csinálni a félpár síbotokból! Sima lóvé: át sem kell alakítani félpár bottá, csak összeválogatni. Vagy azt se. Aki minden évben elhagy egyet, annak édesmindegy szerintem...

Nos, ábrándos tekintetű sporttársunk utolsó napján is rendületlenül szorította mindkét botját. Aggódtunk is, hogy vagy a csaj nem a régi, vagy új irányt vett a világ forgása... Utolsó nap utolsó felvonón megyünk, amikor is diadalittasan felkiáltott: idén nem hagytam el a botom! Kitört belőlünk az egy hete tartogatott megkönnyebült sóhaj, eleddig nem mertünk örülni a ténynek, mert tuti akkor hagyta volna el. És lőn... a 15 perces felvonózás végére elfelejtette, hogy miért is kezdtünk örülni és otthagyta a széken a botot.

Kérek mindenkit, hogy aki megtalálta ne adja vissza! Teljesen felesleges. El fogja hagyni.

Természetesen azóta minden évben mikor elhagyja a botját felkiáltunk, hogy milyen jó, hogy idén SEM hagyta el a botját!

P.M.

Ez volnék én. Nem csak az illem kedvéért raktam magam sokadiknak, hanem, hogy nyilvánvaló legyen, hogy nem csak én élek looserland-en. Szintén említett sítábor, szintén említett síterep. Többedik nap volt már, így nagyjából tudtuk, hogy merre vannak a feke pályák, amiket el kell kerülni. Nem véletlenül ezzel a színnel jelölik a legnehezebb pályákat. Azoknak, akik tudnak síelni olyan misztikusan menőnek hangzik, akik meg nem tudnak, azok gyászosan bírnak kinézni, ha odatévednek.

Épp egy ilyen sífelnőtteknek való fekete pálya felett mentünk a felvonóval, és néztük az alattunk bénázókat, amire is én tudományos értekezésbe kezdtem, fenkölt cinizmussal, lenéző megvetéssel a hangomban ecseteltem hosszasan, hogy: lúzerek minek mennek a fekete pályára?!

Leszálltunk a felvonóból, rossz irányba kanyarodtunk és két perc múlva lúzerkedtünk lefelé a fekete pályán...

Mama

Volt egy szenzációs mamám. Még most is nehezen írok róla múlt időben, de képtelenség kihagyni őt, ver mindenkit.

Történt, hogy mónika gimnazista ballagására készültünk nagy családilag. A szalagavatón még egyforma bokáig érő szoknyában vonultunk, de az eltelt hónapokban mindenki össze-vissza alakította a szoknyákat, én magam is változtattam: mikor legyen az ember szexicsokoládé, ha nem a középiskolai ballagásán? Így tehát leminiztettem.

Szombat reggel ballagás, pénteken este lelkiismeretes, ám nem sokkal kevésbé lúzer anyukám vasalta az immár negyedakkora egyenszoknyát. És az első mozdulattal elégette. Döbbent csend... most miaraketek lesz? Holnap egyenszoknya, reggel 9kor ballagás, mi a szart csináljunk pénteken esete 8kor?!

Mamám, mint a megváltás istennője megfontolt bölcs hangján azt mondta, hogy akkor én most felhívom a Kovácsmarikát. Mindenki rámeredt, remélvén, hogy varrónő az illető, vagy textilboltos, vagy tündérkeresztanya vagy ilyesmi. A mama meg a sürgető tud segíteni? kérdésre laza válrándítással közölte:

• Ja, nem csak régen beszéltünk.

Azóta mi nagy válság idején, nagy kérdések éjszakáján azt szoktuk tanácsolni egymásnak, hogy ha minden kötél szakad, hívja fel az illető a Kovácsmarikát.

Többek unszolására, némelyek cseszegetésére, és egyesek konkrét b@aszogatására újra próbálom éleszteni a blogot. Ha még jár erre ember...

Nyilván nem fog senkit hanyatt dönteni a meglepetés: szültem. Akinek nincs még gyereke annak is lehet némi fogalma arról, hogy egy gyerek mellett nem sok idő van blogbejegyzéseket írni. Vagy moziba menni. Vagy aludni. Vagy lenni... Erre persze életem drágája, (óbakker! nem is! már gyermekem apja!) azt mondja, nem csinálsz semmit egész nap, nem is értem.

Számolom a napokat, amikor majd anyuka jár bulizni, apuka eteti, itatja, fürdeti, altatja, hallgatja, megy utána... és nem csinál semmit egész nap.

2009.01.22. 7:16. Csütörtök

Meglepetéssel veszem tudomásul, hogy egész éjjel nem kellett slozira mennem. Ilyen hónapok óta nem volt. Szem becsuk: éjjen, akkor még alhatok. Elkezd csurogni vmi. Rohanás a slozira. Közben bootolom a szülésfelkészítőn szerzett instrukciókat: ha nem tudod visszatartani az a magzatvíz. Ok. Ez magzatvíz. Vissza a hálóba: Hahó. Honey. Ébresztő. Elfolyt a magzatvíz.

Életem párja: ezt hogy sikerült?

mónika röhög, rohan, slozi, közben bekopog anyukához.Ülve a slozin, hallgatom a magzatvíz csörgedezését, a ház csendes, pihentető álomban lebegő halk szuszogását...

Újra feláll, újra háló, újra: héé, honey! nem kelsz fel? Említett honey felemeli a fejét, ránéz az órára: de mééér ilyen korán?!

Újra csurgás, újra slozi, újra bekopog anyukához. Semmi... Visszafelé próba harmadszor, akkor már be is nyitok: bocs, anya, hogy felkeltelek, asszem szülünk.

Kár, hogy nincs olimpiai sportág, vagy legalább vmi kereskedelmi tv-csatorna hétköznapi vetélkedő a fekvő helyzetből állóba ugrás időre teljesítésére, + pontokkal a kivitelezésre. Tökjó lenne. Látványnak kiváló!

Benyitok az öcsémhez, ugyanazzal a szöveggel, végülis eddig nagy sikert aratott: asszem szülünk. Öcsém: uhh... de mér ilyen korán?!

Szimpatikus család...

A többi esemény TGV gyorsasággal haladt: miután az anyám körbeordított mindenkit, rohangált, mint pók a falon, kedvesen figyelmeztettem, hogy legyen kissé higgadtabb, emlékeztettem rá, hogy ki is fog valójában itt szülni. Már úgy értem a következő 24 órában.

8 körül elindultunk, de megálltunk a kisboltnál, mert éhes voltam, és ott isteni kifli van. Soroksárin semmi dugó, szépen haladunk, kiflit majszolgatunk, reggeli rádióműsort hallgatunk.

• Te, Honey. Ezek ötperces fájások.

• Nem, az nem lehet. Megmondta a doki, hogy a magzatvíztől még 6 óra, míg eljutunk az 5 perces fájásokig.

• Ja, jó.

Kifli, zene, enyhe dugó, Határ-út.

• Mondom, ezek szabályosan, pontosan 5 percenként jönnek.

• Nem, tutira nem az. A doki megmondta, a szülésfelkészítőn is elhanzott. (kellett nekem elvinnem a srácot...)

• Ja, jó. Ha nem, hát nem.

Dr. Apuka. Jellemző. Mérnök... megmondták, hogy mi a sorrend, az akkor úgy is van.

A kórházban rámpakolt műszerek alapján szülésznő kedvesen mondta, hogy jól van anyuka, olyan délután 5-re lesz baba.

Jólvananyuka ránézett a reggel 9-et mutató órára és sokféle oda nem illő csúnyaság jutott eszébe, de beletörődvén a sorsba, hogy ha már egyszer az a rohadt Éva leszedte azt a qva almát onnan, akkor ez már így marad: fájdalom, és ráadásul hosszan. Fasza. Nyilván mondhatnánk, hogy gondolt unk volna erre, amikor meghoztuk a döntést és nem vettük elő az epres óvszert, de akkor ez a rész nem jutott teljes egészében eszembe. Dobjatok rám követ...

Mikorra átöltöztettek, szülőszobát csináltak, felpakoltak az ágyra, már néha elakadt a szavam (durva mi?! nekem! a szavam! elakad. értitek! huhh... gáz). Dokibácsi mondta, hogy na, szerinte ez olyan délután 3-ra meglesz. Nem bírt vígasztalni a nyert 2 óra, mert odáig is volt még 5.

Mivel ezen számmal mindenki tisztában volt annak ellenére, hogy egészségügyesek, nem matekszakosok, felmérték, hogy addig még remekül elvagyunk apukával is, nincs egy ideig további szakellátásra szükségem, minden addigi feladatot apuka kiválóan meg tud oldani. Ahogy becsukódott az ajtó ennek tanújelét is adta rögtön, mert közölte, hogy szerinte remek egy dolog lehet a szex a szülőágyon és soha jobb alkalmunk nem is lesz ezt kipróbálni, sőt az is lehet, hogy egyáltalán nem lesz több alkalom. Bár rendkívül meggyőző volt az érvelés, bár nem vagyok semmi jónak elrontója, és nézzetek bár frigidnek, de mihelyst szólni tudtam a NEM volt az első szavam. Gondolom ennél megalázóbb visszautasításban is volt már része, mert nem ment ki az ajtón.

Hogy annyira ne unatkozzon míg én rettenetesen szenvedek, hát mit csinál egy mérnök ember? elkezdte nézni a gépet, amit rámpakoltak és hogy miket mutat. Örömmel tudatta, hogy rájött, hogy az egyik jel a gyerek szívhang, a másik a méhösszehúzódások. Ennek én is megörültem, és közöltem is vele, hogy akkor lesz oly drága és a fájások alatt felhúzigálni a térdem, mert fájás alatt felhúzva jó, közte meg nyújtva, és itt bizony kiütközött az elhanyagolt testedzés: a világon semennyi erőm nem volt lábat emelgetni.

Így elsportolgattunk, elfájásoztunk, amikor jött a doki és megnézett. Néztem az arcát, hátha azt mondja egy kisebb avagy méltányosabb összegért itt most helyben azonnal, teketória nélkül kiveszi a gyereket. Hát úgy látszott a paraszolvencia erre a részre nem terjed ki... ehh.. orvosok! álszent bagázs! Csak amire ők akarják.

Viszont egy hang nélkül kirohant a folyosóra és körbekiabált, hogy jöjjön vki, mert ez a gyerek jön. Ha tudtam volna körmondatokban beszélni, avagy legalább gondolkodni biztosan elmeséltem volna neki két választékos qvanénikéd között, hogy tulképp ezért jöttünk be. Mert ez a gyerek jön. Jesszus... erre adnak manapság diplomát!

Mondta, hogy szerinte olyan 3-4 tolás és kint van. Persze ebben is tévedett (most már végképp nem értem azt a dr. jelet...), 2-t toltam és kész. Gyerekecske meg nem sírt fel, hanem szólott vala, hogy hö.

Megkérdezték meg akarom-e nézni. Az első gondolatom az volt, hogy nem kösz, elhiszem, hogy ottvan egyébiránt örülök, hogy vége, de aztán fel próbáltam használni a nemlétező hasizmaimat és felültem megnézni.

Jééézusom, de csúnya! (aszittem ugyanis, hogy semmi haja, mert tök vizes volt szegénynek az a 9 sorban 6 szál pihe)

doki: Ó, hogy mondhat ilyet, én még ilyen szép gyereket....

szülésznő: Hát pedig nekem már van, én nem viszem haza!

mónika ránéz apukára: Hazavisszük?

apuka: Várj, megnézem hány végtagja van. (megnéz, visszajön). Megvan az összes.

mónika: És hány füle van?

apuka (megnéz, visszajön) kettő

mónika: Visszük.

Így minden előzetes híresztelés, sokkoló videó, decemberi, januári fagyokban végigszenvedett szülésfelkészítő ellenére Petipöcök 1.5 óra alatt megszületett.

Apuka azóta is azt meséli, hogy senkinek halvány fogalma nincs ő mennyit melózott, szenvedett, végig állnia kellett például, folyamatosan rohangált folyadékot nyomni mónikába, fejet tartott, köldökzsinórt vágott, gyereket melengetett, mónika meg végig feküdte az egészet. Szülés: smafu!

Így tehát a konklúzió: Emberek! Terhesség, szülés smafu! Tudom ajánlani mindenkinek. Na, jó, talán a kínaiaknak nem ajánlanám. De azon felül tényleg sima ügy.

Mélységes hallgatásomnak több oka is volt. Részben nem értem rá, de ezt már írtam ötvenszer, részben meg el voltam foglalva egyéb dolgokkal. Az van, hogy csináltunk a Wilmának egy kistesót. Na, már nem úgy értem, hogy egy szőrös kis bassetet hordok a hasamban, hanem egy 10 cm-es embriót (ez a hivatalos neve).

Januárban életem drágája leszokott a cigiről, én befestettem a hajam (a rutintalanabbak kedvéért: terhesség alatt nem lehet hajat festeni, így próbáltam elejét venni a 9 cm-es lenövésnek, avagy a nullásgépnek). Mondtam a drágának, hogy két dolgot kéne hozni: 1. vízöntő legyen 2. az anyám július 6-i 50. szülinapjára prezentálni kellene a meglepit legalább egy pozitív teszt formájában. Aszonta joh. És lőn. 

Azért árnyalja a képet, hogy tisztára be voltam zsongva és a projekt megkezdése után egy héttel tesztért rohangáltam a DM-be, de az négatív. Elkámpicsorodtam, de a projekt társkivitelezője aszonta ne aggódjak, hátha mágikus spermácskák célba értek. Nah, onnantól vártam mágikus spermácskák célbaértének bizonyítékát. És megint: lőn.

Aztán a vicces soron következő események:

I. Ahogy fiatal kispapa bejelenti a családnak

Vasárnapi ebéd anyóséknál. Ebédelünk, ülünk.. elvagyunk, mosolygunk, tv, kihogyvan beszélgetés, majd egyszer csak após veszi a cigit és rágyújtana.

Erre az érzelemtől túfűtött fiatal apuka minden emócióját beleadva érzékenyen a következő módon közli a hírt, mely fényt hoz mindannyiunk életébe:

-         Na! Ezentúl menjetek ki cigizni mer a móni terhes!

Apuka kezében megállt a cigi. Anyuka szája körbeszaladta fültől fülig a lehetőségeken túl az arcát, a húg pedig 2 perces folyamatos éljen visítással nyugtázott.

Azt kell mondjam – a felvezetés ellenére -, ha minden gyerekvárás-bejelentés így zajlana béke lenne a világban.

II. Voltam AFP vizsgálaton a kórházban.

A gyengébbek és előképzetlenebbek (mint pl. én) kedvéért ez a vizsgálat hivatott kiszűrni a nyitott gerincet illetve a down kórt. Sima vér-, és vizeletvizsgálat.

Reggel 7-10-ig van elvileg, így gondoltam a 8.00-as érkezésemmel pont lemegy a tömeg. Hát nem.

Szerencsétlen asszisztensnőre egyedül 20 anyuka jutott, fele AFP, fele CTG vizsgálatra jött (ez utóbbi mibenlétét majd akkor derítem ki, ha ott tartok, egyszerre csak egy dolgot bírok megjegyezni). Míg a CTG-hez rákötötte a tappancsokat 4 anyukára, addig másik 4től vette a vért miközben stresszelt, hogy a kint ülő 15-el még mit fog csinálni és mindezt 10ig bezárólag.

A körülmények (ez a jános kórház, buda)

1. állunk 10-en ugye, két kis helyiségben, melyben a vizsgált betegek mellett vmilyen rejtélyes oknál fogva át-, meg átjárkálnak emberek (orvosok, kismamák, kitudja...), akik miatt örökös helycsere-küzdelem van a négyzetméterekért. A sétáló doktor úr egyszer még meg is igazította az egyik nagyobb növényt, felhívva az asszisztens nő figyelmét, hogy néha el kéne forgatni, mert az egyik fele sárgul…

Asszisztensnő vérprofi volt, rezignáltan mondta: joh. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy miután lezavarta a 38 kismamát, bizonnyal gondot fordít a helyiség flórájára, faunájára.

2. a vizeletmintát az egyszemélyes sloziban kell előadni, melyben nincs wc papír (asszisztensnő szimpatik módon elmondja előre ezt az apró körülményt: legalább fel lehet készülni.) Nem tudom ki mennyire rutinos 3 cm átmérőjú célbapisilésben (és itt most konkrétan egyik nemre gondolok, melynek ez valós problémája), de el lehet képzelni, hogy hányan jönnek ki domestostisztaságú kézzel. Csap nincs a wc-ben...

Azért az érdekes volt, hogy a bent lévő 5 anyuka közül én mostam egyedül kezet az asszisztensnő mögötti csapnál. Gondolom nem mertek többen. Bár kétlem, hogy erről letiltottak volna bárkit is, ha rajtakapják…

3. mivel futószalagon nyomulunk a vérvételre, ezért a még mindig kedves és türelmes asszisztensnő felhívja mindenki figyelmét, hogy amint levette a vért, pattanjunk fel és adjuk át a helyet a következőnek. A magam részéről nem vagyok ájulósdi, legtöbbször nézem is, ahogy jön a blood, adtam már vért is, de azért nem ez az általános... Szal fel kell pattanni oszt ájulni lehetőséged egyel arrébb van.

4. a kint várakozóknak hasonló leányálom az életük, 2 db padon, összesen 6 férőhelyre van 15 kismama, melyek legfiatalabbika is túlvan a 16. héten, tekintve, hogy AFP-re jött. Ez tahát azt jelenti, hogy 10 cm a gyerek és 10 deka. Ezért a kevésbé kismamák átadják a helyüket a jobban kismamáknak, akik már bálnásodnak...

Ehhez vegyük hozzá, hogy ugyan eddigre sokak állítása szerint megszűnnek a rosszullétek, de még a szerencsésebbek is, mint én, aki egyáltalán nem is volt rosszul reggelente 2-3 óra kaja nélkül már komoly szenvedésen megy át. Ja, merthogy éhgyomorra kell a vizsgálatot végezni. Rutinosabbak hoztak kaját. Na, majd CTG-re én is viszek.

Könyvet szerencsére már most is hoztam. 

Végül is sikerült venni házat. Aláírtuk az adásvételi szerződést. Így véget értek színes kalandjaim az önkormányzatoknál, ingatlan ügynökökkel stb., sokat képzelő lakástulajdonosokkal. Kellemes volt, szereztem egy csomó ismerőst, tudom a Budapest Airport fejlesztési igazgatójának számát, de erre remélhetőleg már csak akkor lesz szükségem, amikor zseniális ötleteim lesznek a az innovációkkal kapcsolatban (pl. térhajtómű használata.)

Azt azért gondolom mondanom sem kell, hogy ez a házvétel sem volt mentes minden lúzerségtől. A korábban már említett zseniális ELLA bank, melynek nincs se ATM-je, se készpénzzel bíró bankfiókja, ismét nagyot lendített a blogforgalmon.

Aki már aláírt adásvételit az tudja, aki még nem, annak elmondom, hogy foglalót szokás adni. Szívem szerint 3-4 ezer forintot gondoltam volna, de ezzel egyedül voltam. Kis alkudozás után 4.000.000.- azaz négykibaszmillió forint lett a foglaló összege. Senkinek nem kívánom az érzést... tudom én, hogy ezért lesz egy kéglink, tudom én, hogy éjjen van, de azért mikor az ember x év munkáját adja át egy alig hízott borítékban, amikor azt látod, hogy pár száz papírdarabban van összesűrítve, amit össze güriztél, összetúlóráztál és összestresszeltél egy tonna adrenalint, akkor vhogy nehéz a kéglire gondolni. Ehh... többször kellene milliókat kiadnom, és akkor nem fájna ennyire. Vagy végre az A terv kéne: lotyó ötös...

Na, szóval: ott tartunk, hogy zseniális bankomtól pénzt kell szerezni. Előrelátó mónika felhívta az ügyfélszolgálatot előző nap, mégis ezt hogyan szokták kivitelezni egy pénztelen banknál? Felvilágosítottak, hogy bármely ATM-ben, banknál vagy postán, ezt meg tudom tenni. Joh, rendben. Mivel ezidőtájt szabadságomat töltöttem Pécsen, fel kellett mennem vonattal Bpre. Mivel kedvenc MÁV barátom a már többször említett módon 3 óra 8 percre növelte a 10 évvel ezelőtti 2.5 óra menetidőt, + szabadság alatt nem kelünk korán, így maradt, hogy 3ra érek pestre.

(Már egyébként arra is gondoltam, hogy kéregmozgások, a szárazföldek tolódásai figyelhetők meg Magyarországon, ezért van, hogy Pécs és Budapest 10 év alatt messzebb lett egymástól. Csak a jegyen még véletlenül maradt benne ugyanannyi km…).

Azt gondoltam megfelelő körültekintéssel, hogy így egy csomó időm van pénzhez jutni 18.30ig a tervezett adásvételi aláírásáig.

A lakástól 2.5 percre van egy ERSTE bank. (Erről a bankról önmagában 32 lúzersztorim van, hát mit mondjak, nem a kedvenceim. Viszont közel van a fiók.) Bemegyek. Bank automatára ki van írva, hogy nem működik. Sirály... ok, bemegyek. Mondom a kislánynak, hogy mit szeretnék. Mondja, hogy halvány segéd fogalma sincs, hogy mégis ezt az ELLA hogy gondolta, ők nem tudnak más bankból kifizetni.

Fel a lakásba, cucc lepakol (merhogy a vonatról egyenesen a fiókba mentem), telefon ELLA-nak, hogy miarépa van. Mondja, hogy vaszeg nem a legfelkészültebb ügyintézővel beszéltem, minden bankban és postán, ahol van POS terminál, ott engem ki kell tudni fizetni. Joh. Vissza kislányhoz. Mondom neki a híreket. Ártatlan szemekkel pislog: jaaa, hát úgy tényleg ki tudnám fizetni, de rossz. Aha... köszi.

Villamosra fel, Nagyvárad tér, legközelebbi bank. 15.55 benyitnék az egyébiránt 16.00-ig nyitva tartó bankfiókba, mely ablak mögül a PÉNZTÁRBÓL mosolyog rám a kislány II. Joh. ATM. pötyögöm belefele a 7 jegyű számot kevés hittel és reménnyel a sikerességet illetően. 400.000-ig lementem, de még akkor is hajtogatta, hogy üssek be más összeget. Bánatosan kifordultam az ajtón. No panic, Kálvin téri fiók. Az barominagy, ott tuti van zsé. Metróba be, metróból ki. Összesen 200 ezer forintot sikerült kiszipolyoznom az automatából, amikor is két dologra jöttem rá hirtelen. Minden qva bank 4ig van/volt nyitva, illetve, hogy másodika van.

Qvaéletmacifasza! Minden rohadt munkáltató másodikán fizet! (Azt mondanom sem kell, hogy az enyém 5-én...). És különben is! Miért van ennyi felelőtlen ember ebben az országban! Egyik hónapról a másikra élnek, másodikán rohannak és kifosztják az automatákat a szerencsétlen foglalózni akarók elől! Döbbenet! Emberek! Több önmérsékletet, kevesebb személyi hitelt!

Ahogy ezen puffogtam és sétáltam át reményeim apró maradékával az OTP automatáig elszakad a papucsom. A vizuális típusoknak elmondom: tanga papucs középen... tessék elképzelni a járásomat és az idegállapotomat, és kéretik ehhez hozzáképzelni a 45 fok délutáni meleget a kőtenger Kálvinon...Nem voltam vidám.

Vissza a lakásba. Papucs-csere. Közben folyamatosan törtem a fejem, hogy mit és hogyan raboljak ki, illetve vajh hány ismerősöm tarthat otthon párnában 7 számjegyű összeget. Kétségbeesésem nőttön nőtt. Az immár használható papuccsal jött a megvilágosodás is. Posta. Egyetlen postát tudok, ami még 5kor nyitva van: nyugati tér. Metróba be, metróból ki. Közben felrémlett a kép, hogy mekkora lelki nyugalommal fogok a nyugati aluljáróban végigsétálni a metróig hazafelé, azzal a néhány száz nem teljesen jelentéktelen papírdarabbal a vállamon. Gondoltam jó tervező módjára ezt a problémát majd akkor oldom meg, ha közvetlenül fenyeget, jelenleg arra kell koncentrálni, hogy egyáltalán hozzájussak úgyegyébként a saját pénzemhez. Ehh, bakker, ha ennek vége veszek egy qvanagy párnát...

Besétáltam a postára. 3475 ember. Ez egy picit fokozta a szorongásom, főleg ahogy elképzeltem, hogy a sorban mögöttem állók meghallgatják, megszámolják, majd végignézik a pénzem elrakását... vérfasza.

Mondom a kislánynak, hogy nagyobb összeget vennék fel. Mondja, hogy akkor fel kell menni a takarék részleghez. Joh. Számot húzok, várakozók száma: 2. Mai első csodás hír. Leültem, próbáltam stresszoldani. Olvasgatom a hirdetményeket. Közepesebbecske betűkkel feltűntetve kellős középen:

AMENNYIBEN 450.000 FORINTNÁL NAGYOBB ÖSSZEGET KVÁN FELVENNI, ÚGY ELŐZŐ NAP 14.00IG JELEZNI KELL.

Aha... kösszép. Rezzenéstelen arccal olvastam végig. Már gyakorlatilag nem volt adrenalinom, amit el bírtam volna égetni.

Felcsillant a számom. A világ összes könyörgésével a szememben, esendő, gyámolatlan, védtelen halálán lévő ember módjára néztem a nénire, miközben előadtam a problémám. Oscar közeli alakítás lehetett, a néni bátorítóan mosolygott és mondta, hogy megkérdezi van-e ennyi a postán. A lelkem gonosz oldala azt súgta, hogy a nyugati téri postán a vásárolni kívánt ház teljes vételárának nagyjából tízszerese lehet egy-egy néninél a kasszákban, de óvakodtam az alakítással elért hatást tönkretenni gonosz megjegyzésekkel.

Életem egyik leghosszabb 2 másodperce volt. De volt zsé!! Eddig a posta majdnem ott volt a kedvenceim listáján, ahol a MÁV, de ez a néni, ez a nap, ez a posta sokat tett a boldogságomért.

Ilyen az életem... nem elég, hogy ki kell adnom egy csomó pénzt, ami felért egy lidocain nélküli foghúzással, de még szép színessé is tette ahhoz a qva pénzhez való hozzájutást.

Életem drágája eljött értem, úgyhogy még az aluljárón sem kellett átmennem. Bár van egy olyan érzésem, hogy amilyen nehezen szereztem meg ezt a rohadt papírcsomagot, ha vki el akarta volna venni, az gyors, de fájdalommal teli halált halt volna. Vagy legalábbis néhány sokáig használandó testrésze...

Egy kis kellemes hűvöset idéző téli történet így a viselhetetlen nyárban.

Aki majd kísérteties hasonlóságot vél felfedezni a HERO c. bejegyzéssel, azon látszik, hogy eddig figyelt. Ez nem azért van, mert lusta vagyok, (mondjuk az vagyok, de nem ebben)  új sztorit kitalálni, vagy fantáziátlanná váltam, hanem mert a sors az. (Ezt egyébként az élet több területén is tapasztalom: pl. permanensen nem nyerek a lottón és egyetlen ismerősöm ismerősének az ismerőse sem. Dögunalom). Szóval ez ugyanaz az alkalom volt, ugyanaz a sí tábor, csak egy másik részlet belőle.

Három év Ausztria után úgy döntöttünk megfelelő a sí tudásunk egy magasabb, több pályás és messzebb lévő hegy leigázására. A távolság annyiban mérvadó ebben a vonatkozásban, hogy legalább egy másik országot jelent. Ha pl. megkérdezik az évi 4-5 alkalommal, Svájcban, elit olasz helyeken, vagy gleccsereken síelők, hogy nekünk melyik hegy jön be, akkor nagy komolyan elő tudjuk adni a véleményünket arról, hogy mik a számottevő különbségek Ausztria és Olaszország között mondjuk. Mert ez legalább két ország. Mégsem annyira gáz, mint az egy. Na.

A választás tehát Olaszországra, Paganellára esett. Sajnos a helyről, a pályákról szakmai köröknek, és hobby-síelőknek egyaránt nem tudok objektív tájékoztatást adni. Paganella mindig a szívem csücske és az egyéni toplista csúcsa marad. Még akkor is, ha megnyerem az ötöst és elmegyek Svájcba, ahol állítólag van olyan síterep, ahol szánnal visznek a szállásokig, ahol kilépsz az ajtón és felcsatolod a léced és már egy pályán vagy, ahol x km-s körzetben el van zárva minden az autók elöl, így maga a természet és a tiszta oxigén vesz körül a völgyben is.

Amikor leszálltunk a buszról reggel hétkor 17 óra klausztrofóbia, zötykölődés és egymás szagának teljes kiismerése után, persze még nem tűnt életünk csúcspontjának a helyszín, de már láttuk, hogy mindenesetre felejthetetlen marad. Először is kiderült, hogy a szállásunkat mintegy 1.5 óráig még nem vehetjük át, amivel még a legtürelmetlenebbek is szembe tudnak nézni, de azért az emberből a -5 °c és az egy helyben állás órákon kersztül sokat kivesz. Szerencsésnek mondhattuk azonban magunkat, mert egy óra után beengedtek a vendégház éttermébe. Háromnegyed nap utazás, 1 órás fagyoskodás után meghallani azt a szót, hogy „be” valami elmondhatatlan mámorító érzés. Ekkorra már a be tökéletes szinonimája lett a melegnek. Az emberben akaratlanul is elindul vmi olvadási folyamat, elernyednek a görcsös kezek, az ajakak mély lila színe elhalványodik, és már kevésbé tűnik nehéznek az elmúlt 18 óra.

Kedves olvasók. Nem akarom degradálni a fantáziákat, de nem hiszem, hogy el lehet képzelni a csalódottságnak azt a mélységét, amikor az ember mindezek után belép az ajtón és ott a húsába mar a még dermesztőbb hideg, ráadásnak némi huzat, megtoldva az új információval: még 2 óra.

A magyar (kérem ezt megjegyezni, még jelentősége lesz) takarítószemélyzet ugyanis szellőztetett mintegy 3 órája, az amúgy is 18 fok átlaghőmérsékletű helyiségben. A két számottevő különbség tehát az volt, hogy le tudtunk ülni és csökkent még 2 °c-ot a testmelegünk (itt még a nap sem sütött ugyanis).  

A túlélési ösztön szélsőséges körülmények között végtelenül kreatívvá teszi az embert. Eszünkbe jutott azonmód, hogy mi hoztunk teát és minden hozzávalót is, így némi víz és a falon látható mikró segítségével akár 28 °c-ra is vissza tudjuk állítani a testhőmérsékletünket – mert nekünk a kicsi is számít, nem kell, mindjárt a normális állapot. A konyhásnénik (még egyszer: magyar konyhásnénik) frappáns és lényegre törő válasza a kérésünkre: a mikró nem arra való.

Ez hangyányit meglepett mindenkit. Nem is annyira a hangnem, inkább csak maga a tény. Akkor persze ezt vérlázító parasztságnak véltük, de ma már, így idősebben, tapasztaltabban, bölcsebben, és higgadtabban végiggondolva tudom, hogy ez valójában tiszta és őszinte jó szándék volt. Ezután ugyanis a következő 1 óra alatt egyáltalán nem vettük észre a jégcsapokat az orrokon és a fogak vacogása is valahogy halkabb lett, mert egyfolytában azzal voltunk elfoglalva, hogy mekkora egy tapló banda ez, és ilyet nyilván csak a magyarok tudnak, úristen egy hétig itt kell szívnunk!; ha a hegy is ilyen szar lesz, akkor veszünk néhány üveg piát és elvegetálunk állandóra beállítva a véralkohol szintünket. Jobbnál jobb verziókat találtunk ki arra, hogyan jutunk át Ausztriába kevés pénzből stb. A „hölgy” teljesen elterelte a figyelmünket a fagyhalálról. A konyhásnéni minden szava mögött csak az önzetlen, végtelen, igazán mélyről jövő és rendkívül ravaszan kivitelezett segítségnyújtás volt. Azt ugyanis, hogy a mikró nem melegítésre való, csak egy igazán fifikás ember tudja beadni 40 agyonfagyott modern civilizációban élőnek.

Az ember sokat hallja életében azt a félredefiniált bölcsességet, hogy rosszabb már nem lehet. Aki ezt kitalálta, az valószínűleg a következő percben meg is halt, mert igazából mindig lehet és tapasztalatból mondom, van is rosszabb. Van úgy, hogy sokkal rosszabb is. Sőt, inkább ez a jellemző.

Mivel teát nem tudtunk csinálni, vártuk a 120-ik perc végét, remélve, hogy a szobában lesz elég időnk felmelegedni még az előtt, hogy felvágjuk az ereinket. Időnk az lett volna, csak módunk nem. A mi szobánk torony magasan a legmelegebb volt a zárt, különböző feláldozott törölközők és ruhadarabokkal szigetelt ablakok és 3 ember tartós belehelésének segítségével előállított 20 fokkal. Mit mondjak: ki voltunk ábrándulva a világból. De legalább meleg vacsora várt ránk. Hiába… Az ember csak reménytelen álmodozó marad a végsőkig.

Az asztalokon fehér szocreál porcelán tálakban már várt ránk a leves. Nyilván miénk volt az utolsó asztal, de azon a 15 percen, amivel mi később kaptunk kaját, már igazán semmi nem múlt. Némileg félrevezető volt, ahogy elszórva néhány asztalon, látszólag minden rendszert nélkülözve voltak kirakva ezek a leveses tálak. Egyik útitársunk ezt úgy értelmezte – valójában, mindenki úgy értelmezte, csak egyedül ő volt bátor, hogy tegyen vmit –, hogy ez így ebben a formában azt jelenti, hogy nem minden asztal kap egy tálat, hanem aktív közreműködéssel majd adogatjuk egymásnak, ezért miután az asztalnál ülők merítettek, ő felállt és áttette a tálat a saját asztalukra. Ezt látva a sokat hivatkozott néni így szólt:

–         Tedd vissza, de kurva gyorsan.

Döbbent csend.

Megszeppent fiatal barátunk nem lehetett hozzászokva ehhez a szóhasználathoz, mert halkan megjegyezte:

–         Talán légy szíves, vagy valami. Így szerintem tedd vissza te.

De a konyhásnénit nem lehetett zavarba hozni. Frappáns válaszával elintézett minden további kérdést a hétre:

–         Nem vagyok csicskád, bazdmeg.

Halálos csend ereszkedett ránk. Egy pillanatra mindenki elvesztette az identitását. Mikor ideértünk, sőt egészen az elmúlt 2 percig is talán mindenki azt hitte, hogy felnőtt ember, fizetett ezért a szolgáltatásért, a vacsoráért, és azért, hogy azt ki is hozzák. Azt hittük már a rendszerváltás is lezajlott időközben és többé nem 50 éves dohányzó műszálas kötényben kezet törlő zsíros hajú szipirtyók vannak a vendéglátó helyekre bebetonozva. S lám: mindenki tévedett: vannak örökké való dolgok. És igazából itt a nagy igazság: merhogy annak a rendszernek igenis volt eredménye. A fegyelem. Ebben a pillanatban ugyanis mindenki tökéletesen úgy kezdett el viselkedni, mint az általánosban a menzán, amikor a fent körülírt konyhásnéni-ideál egyetlen rossz szempillantásától is rettegve szűköltünk. Halálos fegyelemben és csendben telt a vacsora és a hét minden további étkezése. Hiába voltunk Olaszországban. A magyarok elhozták a feelinget...

Vacsora után csüggedten, minden reményt elvesztve haladtunk a szoba felé. Egyetlen örömünk a 20 fokos szobánk volt. Időközben ugyanis megtudtuk, hogy vannak 17 fokra beállított szobák is. A szobába menvén öcsém folyamatos szitkozódások sorát hadarta nagy iramban - persze tisztes hallótávolságra az SS tisztjeinktől -, vázolva, hogy mit kellene és szükségszerű tenni a konyhásnénikkel,  amikor beléptünk a hálóhelyre és felkapcsolta a villanyt, abban a pillanatban eldurrant az égő. Harmadik társunk eddig bírta. Hisztériás röhögőgörcsöt kapott, és a vak sötétben fetrengett az ágyán.

Különben Paganella tényleg szép hely…

I. Fejezet

Ez az a blogbejegyzés, amiben semmi újat nem fogok tudni mondani senkinek. Magasmaximum a kómás betegekkel, illetve a soha ügyet nem intézőkkel nem történt még meg sohasenem az alábbi esetek valamelyike, vagy annak egy változata. Valószínűleg nem pont ugyanezek, de hogy a kálvária maga ismerős lesz, azt garantálom.

Házat szeretnénk vásárolni. Megtaláltuk a tutit (immáron ötödszörre, de ez mellékes körülmény), aprócska szépséghiba, hogy Ferihegy 1 mellett van. Az a kisebb baj, mert a 20 km-el arrébb lévő IX. kerületben jobban hallani a repülőket, mint itt, ugyanis a légifolyosó pont az ellenkező irányban van, mint az álomház, tehát ez ok.

Nadehanem a ferihegyi gyorsforgalmi + a vonat. (Hihetetlen, hogy mindig ebbe a rohadt MÁV-ba boltok mindenhol! :D)

Mondja a háztulajdonos, hogy húzzák fel a folyamatosan a 4 méteres zajvédő falat, de vmiért megálltak a 202-es házszám előtt. Mit ad az a nagyatyaúristen? hát mi pont a 202-t akartuk megvenni.

Mónika nem volt szívbajos felhívta az adott kerületi önkormányzatot. Számszerűen 7 embernek a számát és nevét sikerült megszereznem oly módon, hogy jobbra-balra irányítottak, de ezen felül még volt 3 ember, akit csak úgy kapcsoltak, vagy épp nem volt a helyén.

Összességében a következő folyamatot tessék elképzelni.

1. Internet: ügyfélszolgálat, számkeresés
2. szám felhív, megadják az építési hatóság számát
3. építési hatóság megadja a területi előadó számát
4. területi előadó megadja a területi igazgató számát
5. területi igazgató épp tárgyal, titkárnője kapcsol a reptéri engedélyezési vkihez
6. reptéri engedélyezési vki elmondja, hogy ő csak a reptér kerítésén belüli dolgokat tudja, ezért megadja a Budapest Airport fejlesztési igazgatójának számát

Ahol most tartunk az 2 óra időtartam, illetve 10 ügyintéző. Sebaj, nő a baráti, ismeretségi köröm. Viszont eddigre nem sikerült még csak azt sem kideríteni, hogy magát a zajvédő falat ki építi: az önkormányzat vagy a reptér?

7. fejlesztési igazgató szabadságon van, asszisztens hölgynek halvány fogalma sincs róla ki kezeli a zajvédő falat, és nincs is senki aki helyettesíteni igazgató urat, de kapcsol
8. kapcsolt hölgy üzenetrögzítőn közli, hogy nincs ott – megjegyzem ha simán nem vette volna fel is rájövök erre, de fő az informatív tájékoztatás! Tényleg sokkal okosabb lettem! 
9. vissza területi igazgatóhoz az önkormányzatnál. Vázolom a problémám (immáron huszonkettedszer). Mondja szerinte ez kiderül az aktából. Mondom remek. Mondja igen.

Csend. Félve kérdezem, hogy akkor nem nyitjuk ki az aktát? Mosolyogva közli, hogy az irat nyilvános, így tehát, ha befáradok, akkor megtekinthetem. Mondom tündérbogyó hangon, azért ez egy „nem épül tovább a fal” vagy az „1 hónap múlva továbbépül a fal” mondatrészért elég nagy erőfeszítést, időt és konkretice félnap szabit jelent, úgyhogy próbáljuk meg a lehetetlent és nyissuk ki az aktát.

Azt kell mondjam ha lehetne az önkormányzatok weboldalára vmi vendégkönyvbe írni, akkor én beírnám, hogy területi igazgató úr az a közszolga, amilyennek mindenkinek lennie kellene a szférában és akkor béke lenne a Földön és kevesebb adrenalin termelődne, valamint sokkal több gyerek születne, mert pl. az önkormányzaton aktakikéréssel illetve annak kinyitogatásával elvert időt lehetne szexre fordítani.

Azt képzeljétek el felebarátaim, hogy elkérte a mobilom és este felhívott, hogy szerinte ne költözzek oda.

És innentől a tipikus magyar sztori: Budapest úgy döntött, hogy szerinte a 202 házszám előtt véget ér Budapest közigazgatási határa, így teljesen értelmetlen a továbbiakban oda zajvédő falat húzni.

Szegény tulaj… ha olvasná ezt a blogot és meghallotta volna, hogy én megyek megnézni a házat légpuskával vár. Ráhoztam a lúzerséget.

II. Fejezet

Kaptunk karácsonyra a Nemzeti Színházba két jegyet február 27-ére. Úgy alakult, hogy életem drágája épp Varsóban kereste a betevő pizzáravalót az előadás időpontjában. Élelmes mónika elrohant az előadást megelőzően egy hónappal visszaváltani jegyeket, gondosan kinézve, hogy mikor leszünk mindketten az országban, melyik időpontra tudjuk kicserélni a jegyeket.

Nemzeti Színház. Mondhatnám, hogy ne éljünk prekoncepciókkal, de nem jön ki az ujjamon a mondat. Az alábbi történet is csak ezt bírja megerősíteni.

Vázolom ügyintéző hölgynek a helyzetet. Villantom a megoldási javaslatot, majd bűbájmosoly kíséretében várom pozitív válaszát. Feje mögé mutat a falra, melyen lefűzhető genotermában (gyengébbek és irodában nem dolgozók kedvéért: műanyag irattartó bugyi) a nyomtatott felirat: JEGYET VISSZA NEM VÁLTUNK.

Figyelmesen végigolvastam e részletes tájékoztatást. Nem adtam fel. Mondom továbbra is kedvesaranyos hangomon, hogy értem én, de nekem nem kell pénz, csak másik időpont.

Hölgy ismét a feje fölé mutat a cetlire érezhetően türelmét fogyóban érző sóhaj kíséretében.

Kérdezem tőle: csak hogy jól értem-e, ha tehát eltöröm a lábam, perforál a vakbelem, elhullok vagy egyéb nem várt, de akadályozó körülmény merülne fel, akkorsenem adják vissza se a zsét, se másik időpontban nincs esélyem megnézni az előadást, teljesen függetlenül az időtényezőtől, ami alatt feltételezhetően el sikerül adni az amúgy visszaváltott jegyet.

Igen.

Kérdem mér.

Mondja, hogy mert, ha a következő ember esetleg ÁFÁ-s számlát kér a jegyről, akkor azt nem lehet kiállítani.

Meglőtt. Tátva maradt a szám. Sokmindenre számítottam, ez azonban nem volt köztük. Fifikás egy válasz, kétségtelen. 3 egész másodpercre el is tűnt a hangom.

Mondom összeszedve magam: én ezt nem pontosan így tudom, bár tény, hogy a számviteli törvényről való ismereteim korántsem teljes körűek, de azért nadeazért. (Halkan jegyzem meg, hogy két dolog van a világon, amit ha csinálnom kéne éhen halnék: a számvitel, meg a tanítás. Akkor inkább a MÁV.)

Mondom neki türelmes mosollyal, hogy a jegy, azaz egy darab színes nyomtatott papír, amin csak és kizárólag a dátum más, nem befolyásolja sem az áfa tartalmat, sem azt, hogy az visszaigényelhető-e, sem a kiállítást, szóval ez így ebben a formában legalábbis kérdéses.

Aztán vegyük azt is számításba, hogy, ha ez így menne a világban, akkor gyakorlatilag a kereskedelem, mint olyan állna és soha senki nem venne 400 forintnál drágább cipőt, elektronikai berendezést, társasjátékot és nagyjából semmit, ha nem tudja visszaváltani, vagy kicserélni. Érvrendszerem gyaníthatóan nem volt egyedülálló a hölgy praxisában, mert rezignáltan hallgatta. Végül felmutatott maga mögé a falra a lefűzhető genoterma tartalmára.

Mélylevegő. A sorsába beletörődő, önmagát és elveit feladó ám reményét nem vesztő ember módjára: kérdem akkor mi a teendő? Azt mondja ajándékozzam el a jegyet.

Ezzel azért minden eddigi türelmemet sikerült atomjaira zúznia.

Mondom neki, hogy ez így volt és így is marad tehát az idők végezetéig és soha senki ezen nem fog tudni változtatni, akkor sem, ha látványos és számottevő igény lenne az elv felülvizsgálatára.

Ja.

Sikerült vásárlói mivoltomban annyira megalázniuk, hogy eltökélten, bosszútól fröcsögve felhívtam a fogyasztóvédelmet, hogy szerintem a Nemzeti Színház egy rohadék és tenni kéne vmit. Azt a választ kaptam, hogy minden színház a belső szabályzatában rögzíti a jegyvásárlásra, illetve visszaváltásra vonatkozó szabályait.

Ennyit arról, hogy az euban mindenki élhet a jogaival…

Kíváncsi vagyok, hogy akkor a színházak esetében mit vizsgál a fogyasztóvédelem: hogy elég bordó-e a bársonyszék??

Kedves emberek! Az hát a tanulság, melyet saját kultúrfosztásomon keresztül kellett megtapasztalnom, hogy csak és kizárólag abban az esetben vásároljatok a Nemzeti Színházba jegyet, ha egészen biztosak vagytok abban, hogy életben levők vagytok/lesztek, testi és szellemi épségetek felől biztonsággal nyilatkoztok, illetve a következő 1 hónapra előre napra, órára pontos időbeosztással rendelkeztek.

Vagy: kocsma. Csomó kis dráma és vígjáték színhelye, néha musical, de ritkán még opera is: maga a színes, szagos, hangos és dübörgő élet.

Onnan pl. még senkit ki nem dobtak, hogy nem bírják kiállítani az ÁFÁ-s számlát…

Kedves drága anyám talált egy görög táncházat. Mint kiderült minden pénteken ott ropják kiccsik-nagyok, anyukák és apukák, öregek és fiatalok. Gondoltam egy lightos péntek este lesz, mi az nekem: alapjáraton egészen jól táncolok, van ritmusérzékem, ezt az egy dolgot irónia nélkül elmondhatom magamról.

Korábban mindenféle táncot kipróbáltam sorozatos szerencséket követve persze abbahagytam mindegyiket, de mindig megállapítottam, hogy van hozzá érzékem. Négy-öt éves koromban ballettra jártam, ahol oly tehetségesnek találtak, hogy el akartak vinni a balettintézetbe, amely ötletre a nagymamám határozott nemet mondott (merhogy havonta egyszeri látogatást biztosítottak a hozzátartozók részére), aztán később a művészeti szakközépbe szerettem volna jelentkezni, de ott már saját döntés volt, hogy inkább a kaját választom. Jézus. Belegondolni is gyötrelmes, hogy sosem ehettem volna csülköt sörrel Prágában, töltött káposztát, vagy meg kellett volna állnom mindig 1 szelet húsnál. Szerintem már nem élnék...

Kipróbáltam a jazzbalettet, ahol is a tanár egy év után nyugdíjba ment.

Kipróbáltam a társas táncot, amely egyesület nem sokkal a belépésem után megszűnt.

Kipróbáltam a hastáncot, és két alkalom után vakbélműtétem volt. (Ugyan a kettő között nincs összefüggés, de szerintem ez égi jel volt, hogy még véletlenül se mozogjak a kelleténél többet.)

Egy közös volt a felsoroltakban – természetesen azon kívül, hogy mindet abbahagytam –, hogy minden tanár megállapította, hogy nem vagyok teljesen tehetségtelen a táncokhoz.

Szóval meglehetős önbizalommal mentem immáron a görög a táncházba is. Egy problémám volt a dologgal, hogy előre tudtam, hogy az efféle zenét hosszú távon nehezen viselem. Rákészültem tehát a türelemre. Az nekem ugyanis csak nagy koncentrációval előidézhető tulajdonság.

Nu, hát nagy körbe álltunk, megfogtuk egymás kezét, oszt ment a kettőt jobbra kettőt balra lábemeléses dolog. Sima ügy. Jött a következő, vmi lépés-kombó. Hát ez kisebb odafigyelést azért igényelt, de ment. Sima ügy. Nagy mellénnyel mondtam az öcsémnek, hogy áhh, nem lesz itt problem, ez olyan, mint a kóló, csak ezt nem szabad itt hangosan mondani, mert tarkónnyomnak érte, de valójában mi abban jók vagyunk. (A teljes igazság kedvéért elmondom, hogy kólózni sem tudok magamtól, csak ha előttem vki mutatja a lépést és utána  felveszem a ridömöt. Az is része e teljes igazságnak, hogy a kólót is az eddigi esküvők részegtáncaként, mint kötelező elemet sajátítottuk el. Szal gyanítom az igazi kóló nem 3 lépésből áll, amit egy ittas násznép ellötyög. )

Az öcsém felvonta a szemöldökét a kijelentésre, ő azért kevésbé szokta elhinni elsőre, amit mondok. Mint már említettem: ismer. Szegény... na, mind1. Én már az ő keresztje maradok J

Jött a 3. lépéskombó. Hát gyerekek..., mint gólyafos a levegőben. Nagyjából azt sem tudtam melyik a jobb meg a bal lábam. Na, jó azt egyébként sem, de oly mértékben sikerült összekavarnom a dolgokat, hogy az előttem és az utánam levők közt is képes voltam bizonytalanságot előidézni. Baromság ez a kézfogás, én mindig mondtam...

Az öcsém fel is adta. Védelmére legyen mondva, hogy az óra elején elmondta a tantónéni, hogy a kezdőkre majd figyel, de azért nem lesz az egész óra kezdés a kályhától.

Én úgy voltam vele, hogy sok ember lába árán ezt akkor is meg fogom tanulni. És ebben a pillanatban sikerült a lépés, pont akkor, mikor a tantónéni engem figyelt. Ezt felismervén azonnal el is rontottam, mire a leghátsó sorból – ahova nem véletlenül álltam be – kiragadott és a kör közepére cincált, hogy a piros pöttyös kis topánomban mindenki által végigkísérhető módon megmutogassa nekem a lépést. És akkor, mint már oly sokszor, megint felül kellett vizsgálnom az önértékelésem megbízhatóságát.

Rohadtul nem tudtam követni a csajt. Léptem össze meg vissza, ugráltam, topogtam, sajátlábra léptem, aztán az övére, meg tántorogtam, hadonásztam és ez így ment 6 vagy 7 körön keresztül kellős középen, mire végre fel bírtam venni a lépést.

Hála a görög isteneknek vége lett a zenének. Mosolygott és mondta, hogy ügyes vagyok. Néha azért úgy szeretem, hogy nem mindenki őszinte...

Kisvártatva kiderült, hogy ez az egyik legegyszerűbb lépés volt. Még két vagy három lépéskombó jött, aztán azok kombója, aztán felváltva, aztán gyorsabban, aztán lassabban, aztán hátra és csigába, nem körbe, oszt kész voltam. Dőlt rólam a víz, lihegtem, a lábam fájt, bedagadt, mire fel tudtam venni minden lépést, a tömeggel egyszerre mozogtam. A végére örültem volna, ha az a legkisebb gondom, hogy idegesít a zene.

Ezek a görögök nincsenek eszüknél! 3 órán keresztül tartott a táncház, amiből én 1et stabilan végig ültem, mert nem vagyok én már ebben a korban hozzászokva az ilyesfajta intenzív igénybevételhez.

Viszont annyira tetszett, hogy elhatároztam ahányszor van én jönni próbálok, mert baromi jó, zsírégető és úgy tűnik viselhető a zene is, ha közben jár az ember lába. Ekkor persze a tantónéni bemondta, hogy idénre vége a táncháznak, találkozunk októberben... Nem is én lettem volna, ha ez nem így van.

Az öcsém idő közben persze visszajött a körbe, és minden lépést fel tudott venni – halkan jegyzem meg, hogy egy kedves szőke önzetlen segítségével – anélkül, hogy ezt végig kellett volna néznie bárkinek a kör közepén.

Már megint tanultam vmit magamról. Elsősorban, hogy nincsenek görög gének még csak elvetve sem bennem, másrészt, hogy mégsem ismerem magam oly megbízhatóan jól. Még mindig nem.

Bakker még jó, hogy nem lettem táncos. Nem elég, hogy kiderült, hogy nem is vagyok őstehetség, de még nem is ettem volna semmit éveken keresztül. Az mekkora szívás lett volna!

Igazán nem szoktam ehelyütt politizálni és komolyabb állásfoglalást sem tenni semmilyen közéleti téma mellett vagy ellen, de kiborult a slozi. Nem merem elolvasni, hogy miben egyeztek meg szám szerint, mert félek, hogy az a vérnyomás emelkedés ront a fiatalos arcberendezésemen.

Faszkivan a MÁV-val, meg a BKV-val.

Itt ugyanis nem az van, hogy a cég orbitális nyereségéből a genya kapitalista felső vezetés nem ad a vérrel verejtékkel izzadó alkalmazottaknak. Az van, hogy nagy általánosságban szarok vagytok bakker, nem érdemlitek meg!

A MÁV minden szinten az. A BKV-sokat szoktam azért sajnálni, mikor 57 fokban a negyed négyzetméteres fülkében nyomják végig a napot, de azért ők sem szentek.

Legyen tisztelet a kivételnek, de akkor itt nem százalékról, hanem ezrelékről beszélek.

Korábban már írtam egy MÁV-os sztorit, de ahány bejegyzés eddig megjelent itt kb. annyi további  szívás-sztorim van még tarsolyban, de gondolom unalmas lenne és amúgy is van mindenkinek legalább 19 ilyen. Oppardon bocsánat, csak azoknak, akik már utaztak életükben a MÁV-val.

Nem akarok demagóg lenni, nagyon jól tudom, hogy nem azok a szerencsétlen kallerek, és nem is az aluliskolázott kerékkopogtatók tehetnek arról, hogy milyen színvonalú a szolgáltatás. Ugyanakkor abban mégis hiszek, hogy aki félti az állását, aki tudja, hogy, ha csődbe jut a cége akkor az neki is szar, az igenis tesz azért, hogy 3-al többen válasszák a szolgáltatását és ne menjenek mondjuk az ugyanannyiba kerülő – 2 fő esetén már olcsóbb – autóval.

Ha bemegy az ember egy bankba, akkor az ügyfeles kislánynál dől el minden, és csak ritkán a fiókvezetőnél, és egészen elenyésző azok száma, akik a Csányit hibáztatják, ha nem kapnak hitelt lapostévére. Ügyfeleskislány tesz a legtöbbet azért, hogy ne menjek a szembebankba.

De ezek baszki nem így játszák ezt a játékot. Ezek az emberek akkor is ugyanannyi pénzt, lógási időt, munkahelyet, részegenbejárást, slópapirlopási lehetőséget kapnak, ha rendesen dolgoznak és akkor is, ha bunkók velem.

Tegye fel a kezét, aki még nem látott részeg vasutast! Tegye fel a kezét, aki már látott rohanó, siető, dolgát végző vasutast! A legtöbbje qvára ráér. Sörözni, cigizni, enni, dolgozni, válaszolni.

Én most kaptam pontosan annyi jutalmat, mint, amit ők a MÁV Cargóból/tól kérnek. Tisztára egy segg vagyok, amiért én ezért a pénzért nem kapásból sztrájkoltam. Én ezért szereztem 2 diplomát, a hozzáillő nyelvvizsgát, és kb 1o órákat dolgozom. Agyatlan vagyok, amiért néha befigyel a hétvégi meló is. És a slusszpoén: én is az állami szférában dolgozom. Csak az van, hogy az én béremet az unió fizeti. Akik meg vallják ezt a baromságot,hogy aki nem dolgozik ne is egyék. Mekkora hülyék ezek! Látszik is hol tartanak... full béna mágnes vasutakra, meg TGV-re költik szerencsétlen emberek pénzét, mikor a magyar ennél jobbat tud: nem pazarol fölösleges peronépítésre, mert a birka nép a kavicsban is tudja vinni a gurulós bőröndjét Ferihegyen...

Ha antigravitációs voyagerek viszik az embereket, vagy az utasok tolják a szerelvényeket, ők akkor is ugyanannyit kapnak, nekik akkor is lesz munkájuk. Sőt nekik akkor is lesz minden évben 1o%-ot meghaladó fizetésemelésük. Náluk ez a vállalati kultúra. Izé… a vállalati magatartás.

Nálam hamarabb dühbejövők már ellőtték a poént, hogy legyen népszavazás a sörért. Kedves emberek. Szerintem inkább sztrájkoljunk az ingyen sörért. Mert csakmert. Aki meg nem szereti a sört az meg akármiért, amit épp kitalál. Mondjuk a bankosoknak járjon ingyen értékpapír, a fogászoknak egy ingyen elmex, vagy a bármi miatt magukat senyvedőnek tartóknak meg egy magnum ecuador dark.

 Nadehanem a BKV. Én pécsi vagyok, nem akarok beleszólni a fővárosiak életébe, én csak dolgozni jöttem ide. és folyamatosan győzködöm magam, hogy nem élni. Ahhoz viszont, hogy én GDP-t termeljek, hogy az adómból a MÁV-osok ihassank munkaidőben nekem dolgozni kell járni. Vegyük most le azt a körülményt, hogy a távmunka nem egy elfogadott dolog mo-n, hogy az interneten bármikor tudnék melózni. Erről nem tehet a BKV. Mi későn érő ország vagyunk.

 Egy ideje fájó szívvel figyelem, ahogy Pécset felzabálják a korrupt politikusok, ahogy a tehetséges és kreatív emberek vérző szívvel hagyják el a várost, és azt a kevés esélyt, amit kapunk is elbasszuk nagy rendszerességgel, de nagyon csúnyán (pl. Kultfőváros). De hosszú idő óta egy normális mondat azért elhagyta a polgármester száját: ha a BKV pénzt kap, akkor ő már most szeretné bejelenteni az igényét hasonló irányú segítségre. De tökkomolyan: miért is ne? Szegednek, Kaposvárnak, Zalaegerszegnek vagy Jászkarafaszajenőnek miért is kell előteremtenie, vagy az utasokkal megfizettetnie, azt, amit a BKV eliszik vagy eltanácsadóiszerződésezik? Nem tudom követték-e az eseményeket, de amikor múlt évben a BKV razziázott kb. 3 millió ellenőrrel akkor naponta milliárdos nagyságrendűre nőtt a bevétele. Erre mit csinált? Felvett még ellenőrt. 

Tök komolyan... A napi milliárdokból nem lehetett volna mondjuk csak az egyik metróvonalon legalább elektromos kaput csinálni? Jelezném, hogy a sípályákon kb. 1o éve vannak ilyen kapuk. Szóval már feltalálták az ilyet haló! És ha a sültbolond osztrákoknak jó esetben egy fél éves etapra megéri a beruházás, akkor a napi 2 millió ember nem termelné ezt ki 12 hónapon keresztül? Ti hol éltek BKV-sok? És akkor azt is én mondjam meg, hogy ezzel azóta folynának be a zsiliárdjaitok? Vagy csak mondjuk nem nőne a veszteség? Hogy az ilyen technikának az is az előnye, hogy a 34 fős etnikum családtól is kér bérletet... csak mert – gondolom nem újság – az ellenőreitek NEM.

 De végül is teljesen igazuk van mindkét vállalat szakszervezeteinek. Százszor egyszerűbb nem dolgozni, mint gondolkodni. Mégegyszer mondom, nagyon jól tudom, hogy nem azoknak kell feltalálni a relativitás elméletét, akik a lépcsőt szerelik, vagy a trolit vezetik, de ez nem is az ő fizetési kategóriájuk. Ők a PR, az arculat. Amin lássuk be mindkét esetben van mit javítani.

 Én csak nem akarok aluliskolázott, lusta és alkoholista emberek nemdolgozásáért dolgozni. Ebben semmi önzés nincs. A fejlődés, na azt támogatom. Nem mondom, hogy mindennek fejlődnie kéne, pl. a krémes és a túrórudi úgy jó, ahogy van. Azokon bármilyen fejlesztés hiba lenne. De a közlekedés nem ilyen dolog barátaim. Szépen kérem, számoljuk meg hány közlekedésmérnök végez csak ebben az országban? Az mind hülye? Akkor mért kaptak diplomát? Ja, hogy elmennek más országokba dolgozni? Hát sorry... lehetőséghez kellene juttatni őket itthon. Ja, vagy annyira faszaság a helyzet itt, hogy már nincs min javítani? Oh, bocsánat, vaszeg nem vettem észre a megnövekedett menetidő alatt a vonaton, vagy a Nyugatinál állva a tömegben, amikor csak 1 mozgólépcső működött. Itt jegyezném meg, hogy az elektromos kapukon a sípályán két 160 cm-es léccel, beöltözve, botokkal és esetenként hátizsákkal a hátamon hamarabb vergődök át, mint az ellenőrökön, vagy a mostanság oly népszerű kordonokon a pályaudvarokon.

 Nem lehetne, hogy azért sztrájkoljunk, hogy sosetöbbé ne kapjon végkielégítést senki, aki ennek a két szánalmas tohonya mamutnak az éléről elmegy?? és hanyagoljuk már az efféle faszakodást, hogy olyan volt a szerződése... bakker, hát nem kell olyan szerződést írni, jóreggelt kívánok! Ezt is én mondjam meg? Különben meg látott már vki a HVG-ben olyan hirdetést, hogy MÁV vagy BKV vezérigazgatót keresünk?? Ki az úristen nem jelentkezne egy olyan melóra ahol tökmindegymit végzel fasza csávó is vagy, és még pénzt is kapsz. Egy villányi pénzt. És akkor itt nem az evőeszközre gondoltam... és nem is a borra.

 Ezeknek a cégeknek nem számít semmi. Sem fejlesztés, sem a tehetség, sem az utas. Mindig elüldözik az újítókat, a fejleszteni, fejlődni akarókat, mindig rossz döntéseket hoznak, mindig sírnak a többért. Minden szinten.

Vmiért rohadtul szeretnének 1o millió bigott konzervatív nyugdíjas feudalista országa lenni. Izé. Maradni.

Franc... pedig nem akartam demagóg lenni...

Egészen friss élményeket gondoltam most megosztani kedves veletek. Voltunk az Őrségben. A választás úgy esett a helyre, hogy életem drágája – és itt most nem a kutyára gondolok – minden hónapban elröpköd mindenféle országba, mikor feltettem neki a kérdést, hogy hova menjünk nyaralni csak annyit kért, hogy ebbe az országba. Azt kell mondjam előéletemet tekintve bátran kijelenthetem, hogy nem várt módon jól döntöttem. Az Őrség csodálatos, zöld, csendes, mégsem unalmas, nem egyhangú. Mindenki, aki unja már, hogy a fél életét külföldön tölti, válassza ezt az úti célt. Vagy mondjuk, aki kevés pénzből nagyon szép helyen akar élményeket szerezni és nagyokat zabálni mindemellé.

Az az előnye is megvolt a helyszínnek, hogy lehetett vinni kutyát. Gondoltuk akkor csinálunk a kutyának egy kis kaland és élménydús hetet. Az említett állat fajtáját tekintve egy basset hound, egy vadász kutya típus. Ímhol. 

Mindenki, aki e témában diplomát kap olyan kijelentések után, hogy természetes körülmények között az állat ösztönei azonnal bekapcsolnak az nyugodtan használja el az oklevelét gyújtósnak, avagy asztalláb támasznak. Kőkemény vadászkutyánk kizárólag a betonon szeretett menni, többszöri noszogatás eredményeképpen sem volt hajlandó az út menti füvön sétálni. Egyszer határozott nevelési céllal átugrottam az út menti kis árkon és hívtam, hogy jöjjön velem a mezőn. Két lépés után visszament az aszfaltra, de előtte még visszanézett jelezve, hogy fingja nincs én mit keresek a gazban...

És ez nem volt az egyetlen kirívó eset. A szállásunk mellett több szépséges tanösvény vezetett, amiről fogalmam sincs, hogy mi benne a tan, de gondolom az élővilág. Kisebb-nagyobb időközönként táblák, színes képekkel illusztrálták, hogy milyen növényeket, virágokat és állatokat kell látnunk és felismernünk. Kedves próbálkozás, gondolom nem a magamféléknek szólt, akik egyetlen nevet sem bírnak megjegyezni.

Szóval mellettünk haladt a Sárgaliliom Tanösvény. Erdőn, mezőn, dombon, völgyön át. A mi állítólagos vadász ebünk el nem mozdult a lábunk mellől, sőt ijesztőbb hangok esetén konkrétan a lábunkhoz lapult. Ilyen ijesztő hang volt pl. a fácán füttye. Wilma, a szóban forgó eb alaptermészetét illetően gyilkos véreb. Nagy vehemenciával szokta az utcán a babakocsikat, a bottal közlekedő idős hölgyeket és a porszívót ugatni.

Az Őrségben is szert tettünk több hasonló kaliberű főellenségre. A kakast pl., mint főgonoszt megbízható távolságból hangosan és határozottan rendre utasította. Később találkoztunk libákkal, akik szintén irtózatos kegyetlen jellemük és elviselhetetlenül dermesztő hangjuk miatt szintén ősellenséggé lettek, mert orv módon védtelen vadászkutyákat ijesztgetnek. Szemetek. 

Apró öröm az ürömben, hogy azért felszabadult és vidáman ugrált, mihelyst egy agyagos pocsolyát sikerült találnia az erdőben. A félreértések elkerülése végett: nem a látványban elmerülve ugrált, hanem a tócsában... Így legalább egy kullancsnak sem volt gusztusa még csak megközelíteni sem az állatot. Gondolom mi meg azért nem érdekeltük őket, mert mi voltunk a felelősek, hogy ezt a szagú és viselkedésű lényt ide behoztuk.

Szerencsére nem csak a kutya produkálta magát, színes témát adva a blognak és mesélni valót a falusiaknak 3 évre. Mi is hoztuk a formánkat. Az interneten okosan kinéztem, hogy van szálláshoz grillező hely. Szupcsi. Televásároltuk magunkat tecskó gazdaságos grillkolbásszal, és néhány nappal előtte grillpácba helyeztem húsféléket. Életem drágája, mint a kenyérkereső és étel előteremtő családélelmező elkezdett fát vágni a tűzhöz. Én meg fényképezgettem közben segítve az önbecsülését, mert szerintem ezt senki el nem hinné képek nélkül. Mr. Elméleti Szakember Mérnök Úr.

Mikor megfelelő mennyiség állt rendelkezésre a fából, sikerült rájönnöm, hogy nincs se gyufánk, se öngyulánk. Egyébként ez is az ő hibája. Ha nem szokott volna le a cigiről ez most nem lenne probléma. Sebaj, megmentettem a helyzetet. Átmentem a szomszédba. Kiderült, hogy szomszédbácsi fazekas és szívesen lát, ha meg szeretném nézni, hogyan dolgozik, ha ki szeretném próbálni, vagy ha vásárolni szeretnék. Ez utóbbit egyébként különösen ajánlja, mert itt minden szép.

Le is dumáltam vele a másnapot.

Játékosaink között lúzer részvényeket sorsolunk ki. Fődíj: blogszereplés. Feladat: sikerül—e felfedezni a mellékelt ábrán, hogy mely részt csinálta 34 éve fazekaskodó mesterünk és melyiket mónika. Kérem figyelmesen tekintsék át a tárgyat, ne hozzanak elhamarkodott döntést.

Ellátogattunk persze a helyi kocsmába is, amihez vegyesbolt tartozott. Az egész őrségi ottartózkodásunk alatt rendkívül kedves emberekkel találkoztunk. Általánosságban megállapítható térségről, hogy ott a férfiak a beszédesebbek a feleségek meg hallgatják évek óta apu véget nem érő szónoklatait, bölcsességeit. Nekünk ez is inkább kedvesnek tűnt, mint zavarónak. Persze a szokást nem vettük fel...

Lényeg az, hogy kocsmáros-vegyesboltos nénit kérdeztük van é tojás. Mondta, van, de saaajnos csak házi, nem bevizsgált. Vállaltuk a kockázatot. Emberek. Ha ti már ettetek isteni, aranysárga rántottát... el kell menni az Őrségbe tojást venni.

Szóval az Őrség egészében lenyűgöző. Az emberek, az ételek (dödöle, őrségi gombaleves, vadpöri stb...), a táj, a szél, az illatok a csend.

Én nagyon szeretem a nagy és zajos, szép és idegen városokat. Szeretem minden országan kipróbálni a helyi kaját  a söröket vagy a bort, szeretem a tengert és megenni benne a herkentyűket. De minden irónia nélkül: érdemes egyszer így is nyaralni. 

A múltkori saras történet felkerülése után kedves testvérem telefonált és felhívta a figyelmemet arra, hogy nem ez az egyetlen mocsaras élmény, amiben részesültem. Sajna a mondat felénél rájöttem, hogy ja. Na, igen, nemcsak hogy folyamatosan történnek velem ilyen lúzerségek, de még csak nem is tanulok a hibáimból. Talán összlúzer szinten a fele a megismétlődő – ki merem mondani – balfaszságokból tevődik össze.

A múlt héten pl. megint elestem a robogóval, mire is a legjobb jóbarátom – aki ugye meglehetősen ismer és nem is túl rövid ideje – csak annyit mondott: istenem, tulajdonképpen mit gondoltál? te nem vagy egy szerencsés ember... és ügyes sem... mégis minek erőlteted?

Vhogy nem tudok hinni a sorsnak elsőre, mikor vmitől el próbál tanácsolni, vagy csak nem értem a szándékát. Folyton remélem, hogy ez csak próbatétel, ha átmegyek a vizsgán, akkor nagy lesz a jutalom. Mondjuk két egészséges láb... vagy ilyesmi...

Szóval a mostani történet lényege is az, ami általában: osztottam az eszet, hallgattak rám, gáz lett, mindenki röhögött, azóta hallgatom.

Kereszttestvéreinkkel nyaraltunk Dunaszekcsőn. A Duna partját ott érdekesen alakította ki Gaia és az emberi szükséglet. Van egy csinos kis félsziget, mely benyúlik a sodró Dunába, Így a meredek, köves domboldal és a félsziget partja közt egy 5 méter széles pici öböl van, amit az emberek kimélyítettek, hogy a csónakokkal, kisebb hajókkal be lehessen menni és parkolni tudjanak. Amiatt, hogy igen mélyre tisztították a medret egész életünkben tilos volt ott úsznunk, egyáltalán belemennünk ott a Dunába. A túloldalon lévő vízbe nyúló kis földnyelv viszont lassan mélyült a Duna felé, ott lehetett csobogni, csak az a baj, hogy nem mindig lehet átjutni a félszigetre. Érdekessége ugyanis, hogy áradás – apadás miatt néha eltűnik, belepi a víz, néha egészen fehérhomokos luxus-Dunaparttá válik, ahova, ha kiszárad az út át lehet sétálni napozni, a nyílt Dunát csodálni.

Történetünk idején éppen a köztes állapot volt: a part kilógott a vízből, napozni már lehetett rajta, de az öböl szélén nem lehetett normálisan átkelni, bokáig süllyedtünk az iszapban.

Akkor én, a legidősebb, Így automatikusan a legbölcsebb is, kitaláltam a frankót. Évek óta szobrozott ott egy csónak használatlanul. Gondoltam elkötjük, átlibbenünk azon az 5 méteren, mi bajunk lehet? Természetesen akkor sem, mi, ha mondjuk ez egy ép csónak. Az évek óta egyhelyben dekkolás, a karbantartás hiánya megtette a hatását, a fa megvetemedett, feladta. A csónak lyukas volt. Gondoltam, ha turbóban evezünk, persze lapátunk az nem volt – akkor előbb átérünk, mint ahogy elsüllyedünk. Nos – mint már néhányszor – az ötletem nem jött be. Fuldokoltunk ugyan, de a röhögéstől. Négy mérgezett egér rohangált a léket kapott csónakban, aminek persze semmi értelme nem volt, és helynek is szűkén voltunk, kézenfekvő volt tehát a megoldás. Kiszálltunk a csónakból és feladtuk a kukkolóknak a leckét: mi az öregisten oka lehet annak, hogy négy hülye úszva tol a part felé egy félig elsüllyedt csónakot.

A küldetés tehát sikertelen volt, bánatunkban bezabáltunk és mentünk vissza a monopoly mellé.

Másnap sokkal jobb ötletem támadt. Építsünk utat a földnyelvig mindennel, amit találunk a köves domboldalban. Az előző napi kudarcom ellenére megint mindenki hitt nekem, simán b evették, hogy ez megint egy jó ötlet. Komolyan: politikusnak kellene lennem. Bármennyi baromságot el tudok hitetni az emberekkel, meg- meg újuló ökörségeket is el tudok adni baromi nagy lelkesedéssel, úgy, hogy az előző baromság szívásemléke feledésbe merül egy pillanat alatt.

Elkezdtük hát a munkát. Olyan rohadt nagy fizikusok nem voltunk, Így beletelt néhány órába, mire rájöttünk, hogy gravitáció egy akkora genya, hogy a fél domboldalt belepumpálhatjuk az iszapba, mire olyan állapotúvá hozzuk az első 2 lépést, hogy ne legyünk sárosak. Ok. Megint vissza a nyaralóba, zabálás, monopoly. Akkor jött az akcióterv-felülvizsgálat. Vmi másra, vmi nagyra van szükség, minden lépéshez, hogy, ha féig el is süllyed, azért még száraz lábbal lehessen rálépni. Másnap tehát először szerváltunk egy autógumit. Az billegett, akrobatikus lépésekkel azonban megoldható a továbbjutás. Letudva. Következő lépéshez egy műanyag benzinkannát választottunk. Az meg túl könnyű volt, ugrálni kellett rajta, hogy félig elmerüljön, hogy ne billegjen, de megteszi. Ok. Jöhet a 3. lépés kidolgozása. Megállapítottam, hogy túl lassan haladunk, Így egy hetet építkezünk az zicher. Feltaláltam a spanyolviaszt. Megláttam beljebb, a bokros részben egy hosszú, embervastagságú letört fadarabot. Mondtam az öcsémnek, hogy hozza ide. Nézett rám nem túl okosan, de inkább az volt a tekintetében, hogy én nem vagyok kifejezetten elmés, nem ő szenved ilyesfajta hiányban. Hangot is adott ebbéli meggyőződésének: te hülye vagy. Elkezdtem a kampánydumám.

Ő azért sokaknál jobban ismert, a jelenlevőknél meg mindenképpen, Így a sokat tapasztalt ember nem meggyőzhetőségével rávilágított az álláspontjára: NEM. Mondtam, hogy szerintem sima ügy, sőt, ez az egyetlen megoldás, az életünk, sőt ennél több: a napozásunk a fehér fövenyen múlik rajta. Mondta NEM. Tágította azonban a lehetőségek tárházát: menjek én. Meggyőző őszinteséggel azonnal mondtam, hogy mennék, de se el nem bírom a fát, se az nem segít, hogy ő 17 cm-el magasabb nálam, Így ha süllyed ő max térdig gázol majd, míg én már seggig állnék a redvában. Kifejtette, hogy ezért annyira nem bírna sajnálni, de azért mégiscsak bevállalta a fa-küldetést. Hát elindult.

Ahogy egyre beljebb haladt a bokrok között több akadály is egyszerre merült fel. Elsőként az a 3-4 ezer szúnyog, ami csak azért nem 3o-4o ezer, mert több nem fért a testére. Egyre feljebb ért a sár a lábán, és akkor itt nem 4 cm-es emelkedést kell elképzelni lépésenként, hanem 14-et. Mire a farönkhöz ért már combközépig gázolt az iszapban, ami egy 187 cm-es embernél hát nem kevés, na. A szúnyogok pedig csak azokat a felületeket nem lepték el a testén, ahol a bokrok csapkodták vagy vágták az arcát. Hogy teljes legyen a katarzis a fát esélye sem volt még csak megmozdítani sem, nemhogy elhozni. Bebetonozva állt az iszapban, és közelről már az is kiderült, hogy a nagyobbik fele vaszeg az iszap alatt van, tehát nincs ember aki ezt innen kimozdítja. Mi meg felmértük, hogy, akármekkora a szolidaritásunk, akármennyi szúnyoggal akarjuk felfalatni magunkat, vagy bozótharcban eljutni a fáig teljes fizikai képtelenség derékig érő iszapban akár 2o cm-t is megtennünk. A kereszttesók meg vaszeg hónaljig bőrregeneráló pakolásban álltak volna.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy szerencsétlen vérem képtelen a terv végrehajtására, akkor nagy kegyesen odakiabáltuk, hogy jöjjön vissza. Ez mégiscsak olyan, mintha meg akartuk volna menteni. Igazából kicsit aggódtunk, hogy ha megköt az iszapban, akkor egy munkásember mínusz, ami nagy veszteség. Bár úgy a kajánk is több, de hát vmi vmiért.

Elindult hát vissza. Ahogy közeledett egyre alacsonyabb volt a mocsár és egyre inkább száradt a lábán az iszap. Mi pedig lassan, de kitartóan fuldokoltuk a röhögéstől, mert a galambszürke iszap-combfix remekül állt neki. A jóhír viszont, hogy ha le akarta mosni magáról, akkor két dolgot tehetett: vagy 4 nyaraló előtt elsétál a szexuális harisnyatartójában, vagy végigmegy újra a bokáig érő retekben a Dunáig ahonnan vissza is kell jönni. Így a mosakodás csak 7o%-os lesz. Vmiért mégis ez utóbbit választotta.

A következő 2 napban baromi nagy kövekből építettük az utat, hogy az 5 napból 2 egész napig lejárhassunk a partra.

A kivitelezés végül olyan jól sikerült, hogy mások is kezdtek átjárkálni a kikövezett ösvényünkön. Felháborítónak tartottuk, hogy ők semmit nem tettek hozzá, hogy vígan, száraz lábbal mennek át a mi utunkon a mi partunkig. Fontolgattuk, hogy uccsó nap felszedjük az egészet, de erre már nem bírtam rávenni őket...

ez a jó cím:looser_ltd@vipmail.hu

Kedves barátaim!

Nyilván unatkoztok, semmi melótok, ráértek olvasgatni. Nos, lúzerségem történetének 397. fejezete következik.

Főszereplők: 30 éves mérsékelten fiatal szőke hölgy (továbbiakban: monyik); 4 éves Piaggio Liberty (a robogóm).

Szép napos (34 fok árnyékban) délután monyik ment haza a másik főszereplő hátán. Motor barátunk úgy döntött egy felüljáró közepén, hogy nem vagyok megfelelő társa, így mérsékelte a szolgálatot, ami abban nyilvánult meg, hogy egyszercsak adott egy elborzasztó hangot, majd a 70-es sebességről elkezdett a csökkenni és 20ig meg sem állt. Nagy nehezen legurultam a felüljáró aljáig, váltottam a 20-as sebességemmel, a kivillanó szőke hajammal és a rózsaszín kis cipőmmel 3 sávot, majd megállván egy parkolóban elkezdtem gondolkodni, hogy mégis miarépát csináljak.

Kicsit álltam, vártam míg kihűl, majd újra elindultam. Rémes hang és a 20as tempó maradt. ÚJraleszáll, levetkőz (merugye bukósisak, motoroskabát, táska), elkezdtem tolni, hogy legalább árnyékban legyek. Vmi munkaügyi kp. előtt sikerült megállnom, mert gondoltam ez a bekamerázott hely itt a nyóckerben nem túl haszontalan. Elkezdtem telefonálni 8-10 embernek, hogy mégis mi a répát csináljak. életem párja próbált intézkedni az egyik vonalon én a másikon.

És itt ugye felmerül ez a dolog: az a szerencse, hogy az embernek olyan sok jó, de igazán jó barátja van, akik kivétel nélkül első blikkre feltették a lehető legértelmesebb kérdést: van benne benzin? Ha nem hagyott volna el a humorérzékem mindenkinek szívesen mondtam volna, hogy de, elfogyott, én csak qvára szeretek egy temetővel szemben a nyócker közepén egy munkaügyi központ előtt állni és telefonálni 38 fokban fekete pólóban!!! Nyilván ez még nem volt elég probléma főhősünk számára, így kijött az amúgy több órája zárt munkaügyi központból a biztonsági őr, hogy nem állhatok itt. Vázoltam neki a problémát, hogy épp intézkedek segélyezési ügyben, legyen oly drága türelemmel lenni. Nos, nem tette. Itt nem állhatok. Felteszem ez előtt a munkaügyi központ előtt nálam alantasabb, borzalmasabb, rossz látványt nyújtóbb személy még soha a büdös életben nem állt… arrébb toltam 2.5 métert. Gondoltam ott már megszűnt középkorú barátunk járda felett érzett hatásköre.

Egyik haver visszahívott, hogy megkérdezte, nyugodtan menjek ezzel a 20-as tempóval el a kégliig, majd másnapra tudok hívni oda szerelőt. Joh, rendbe… monyik újra beöltöz, beindít, rémes hang, 20as átlagsebesség, 30 méter. Naésakkor itt végleg megadta magát fiatal liberty barátunk újabb kihívás elé állítva főhősünket. Életem párja feltalálta a spanyolviaszt, Pizzahaver munkahelye nincs olyan messze, őrzött a parkoló, toljam el odáig és másnap szerelő. Joh, rendbe…

Igazán nem akarok túlzásokba esni, vagy fényezni magam, de azt kell mondjam tegnap óta vhogy tökösebb csávónak érzem magam, felnéznek rám a nagy és marcona fiúk, vhogy más lettem az emberek és magam szemében is. Képzeljétek el azt, ahogyan a nyócker legdurvább utcáján át, szőkén, rózsaszín adidasban toltok egy motort, vörös fejjel (ez a dolog ugyanis nem egy könnyű tárgy), fekete pólóban 38 fokban nagyjából 1.5-2 km-en keresztül. Sok mindenre képesnek érzem magam, de ez a mutatvány minden képzeletemet felülmúlta. Tény, hogy abszolúte beleillettem a downtown közösségi életben, ahogy a redvás utcán épp tolok egy motort… ennél már csak az lett volna jobb, ha épp rendszámot cserélek egy járműn mondjuk…

Életem drágája kicsit parázott a helyszín miatt, így odaküldte a Pizzáhavert, hogy kísérjen már engem végig, merhogy azér nem egy életbiztosítás az a környék. Pizza, aki szintén egy jó, nagggyon jó barát, kicsit előttem messzebb megállt és lefényképezett nem csendes röhögés közben. De aztán amikor beértünk a parkolóba, megveregette a vállam és vmi különös csillogással a szemében közölte, hogy ne aggódjak, ez volt az igazi motorosok közé való bekerülés beavatási szertartása. Az nem is igazi motoros, aki nem tolta még a motorját kilómétereken keresztül. Nos, ha én választhattam volna, simán döntök a hamismotoros státusz mellett, de ugye én tagja, mondhatni alapító és tősgyökeres, de leginkább aktív tagja vagyok a Looser Ltd-nek.

Jókedvemet emelendő az anyám – ééértitek, az ember anyja!!! – a következőkkel kommentálta az eseményt: hát azért kislányom neked vhogy mindig szerencséd van az ilyen szerencsétlenségek terén: lehettél volna sokkal qva messzebb is, mikor megrohadt a motor…