Mivel olyan rettenet introvertált személyiség vagyok, elmesélem a korábban hivatkozott vakbélgyulladás történetét .
22 éves koromban – nem is olyan régen (NEM RÖHÖG!!) – életemnek abban a szakaszában voltam, amikor is felelősségem teljes hiányában a munkával megkeresett pénzem a haverok, buli, fanta (vodkával…) körül forgott. Ennek megfelelően egy informatikai cégnél dolgoztam. Ez azért fontos a történet szempontjából, mert minden sztereotípiát beigazolandó éltünk ott mi kis családiasan: ittak, éjjel dolgoztak, későn keltek, cigiztek és kötött pulcsiban jártak. Asszimilálódván én is 9re jártam és onnantól még pont 1.5 órát egyedül is voltam a négy fal között.
Történetünk kezdetének reggelén iszonyatosan fájt a hasam. Először azt hittem azért, mert eltelt az ébredéstől 1 óra és még nem jutottam élelemhez. Ettől véleményem szerint bárkinek szenvednie illene, de nálam a halálon túli pszichés következményekkel is számolni kellett, így gyorsan ettem. Amit ki is hánytam azonnal. Kaját. Én. Döbbenet. Biztos jele volt hát, hogy vmi komoly bajom van. A hasgörcs ezt csak megerősíteni tudta. Egy óra elteltével konstans módon a szőnyegen fetrengtem magzatpózban és különböző terveket szőttem hogyan fogom elérni az asztali telefont és hívom fel az öcsém, vagy a mentőket, vagy bárkit, akinek autója van és engem innen elvisz oda, ahol nem fáj a hasam. McGyvermónika szerzett egy vonalzót elérhető magasságból. Ezután annak segítségével le próbálta verni azt a régifajta telefont, ami minden háztartás és cég tulajdonában egyforma dizájnnal seszínű volt és ergonomikusan kocka alakúra volt gyártva. A telefon is meg minden eleme is. Mesteri kialakítása nem tűnt fel, miután az említett kocka sarka az arcomon landolt, de én egy alapvetően pozitív ember vagyok, 3 dolgot szűrtem le:
1. nem a durván fájó hasamra érkezett,
2. itt van a kezemben, bárkit elérek,
3. McGyver vagyok.
Eddigre megérkezett az első kolléga, aki szerint semmi baj a szőnyegen fetrengéssel, viszont talán rakjak vmit a fejem alá, mert ez így hosszú távon kényelmetlen lesz. Elmeséltem tevékenységem okát. Ezután megállapította, hogy nagyon valószínű, hogy vakbélgyulladásom van, majd megkérdezte sikerült-e értesítenem bárkit az állapotomról. Helyzetem súlyosságát mutatta, hogy egyetlen szóval válaszoltam. Igen. Ő ezzel ment is a gépéhez pötyögni.
Miután az öcsém végre hazavitt, azzal a furcsa körülménnyel kellett szembe néznem, hogy Pécsen 14-17 óra között vélhetően senki nem igényel járóbeteg egészségügyi ellátást. Az ambuláns rendelés 14.00ig tart, az ügyelet meg 17.00kor kezdődik. A kettő között meg várd a másik időpontot. Ennek okán folytattam a megkezdett és igen nagy hatékonysággal folytatott tevékenységet: magzatpózban földönfetrengés hasgörccsel.
Eljött az ügyelet pillanata. Néni nyomkodja veszettül a hasam, kérdezi fáj-e. Mondom nem, sőt javul. Gondoltam megjegyzem, hogy ha kicsit tovább tanul gyógymasszőr is lehetett volna, de vhol azt éreztem, hogy nem ez az a pillanat, amikor egy orvosnak én ezt benyögöm. Határozottan nyomkodott, én meg határozottan jobban lettem. Mondta szerinte vakbélgyulladás. Megjegyezte ugyan halkan, hogy akkor illene lázasnak lennem, hánynék egész álló nap, és ki kellene sugároznia vmelyik oldalra a nyomás hatására vmi fájdalomnak, de eltekintettünk ezektől a részletektől. Rögtön hipszternek is éreztem magam, hogy nekem ezek nélkül is sikerült összehozni a vakbélgyulladást. Elküldött a klinikára.
Klinikán elolvasták az ügyeleti lapot: láz, hányás, hasgörcs, tehát vakbélgyanú. Megnyomkodtak, majd miután megint jobban lettem a dologtól, megkérdezték, hogy nem vagyok-e méhen kívüli terhes.
Itt jegyezném meg minden drága barátomnak, aki gúnyolódik Doktormónika diagnózisain, hogy az orvosok megkérdezték mónika diagnózisát. Na. Ennyit erről.
Mivel nem tudtam kielégítő választ adni (a valószínűtlen, de kizárni ugye nem tudom – karcsú volt nekik) vérvétel, ultrahang, röntgen, nyomkodás következett.
Ultrahangnál ember hümmög. Kérdezem vakbél? Mondja, nem tudja. Mondom akkor mi a hümm? Mondja, hogy meg van vastagodva a vékonybél fala. Nem okítottam ki arról, hogy egy nőnek semmilyen körülmények között nem illendő semmilyen szervére, szövetére, akár sejtmagjára a vastag szót használni, de azt azért megkérdeztem, hogyésakkormivan? Mondta, hogy semmi. Vastag.
Miután senki nem tudott semmit megállapítani, mondták, jó, akkor hívjunk nőgyógyászt. Csodás. Reméltem, hogy táltost is fognak, de állítólag az nem OEP-finanszírozott. Akkor még legalábbis nem volt az. Megemésztettem, hogy nem adták fel a méhen kívüli terhességet, mondtam a nőgyógyászom nevét, hogy hívják őt. Mondják, ő meghalt. Mondom nem, kedden beszéltünk. Mondták szerdán halt meg. Hogy mit láthatott, ami ilyen végzetes volt… azóta parázok.
Na, a konklúzió az lett, hogy mivel senkinek nincs semennyi ötlete, hogy miért kínlódom, fel fogják nyitni a hasam és megnézik, hogy akkor melyikük szakterülete, avagy kéretik a papot. Ebben a percben hívott a mostanra gyermekeim apjává avanzsált, akkor még „pasim” minősítéssel bíró emberem. Aki még nem beszélt vele telefonon annak elmondom, hogy neki csak a szakmája a telefónia, annak használatát emberi kommunikációra feleslegesnek véli. Egyszer volt már egy 16 másodperces beszélgetése. Tizenhat. Én ennyi idő alatt köszönök! Ezen a napon azonban életében először és vélhetően utoljára elkezdett csevegni. CSEVEGNI. Nem is értettem. Elmondta a napját, a kis élményeit, anekdotázott, esküszöm a kommunikál szó jutott eszembe… a végén megkérdezte, hogy és akkor én hogy vagyok. Mondtam visznek műteni, mert nem tudják mi van. Kis szünet, majd: utána felhívsz? Mondom ja. Hát ebben maradtunk. Azóta először megkérdezi miújság. És én sosem végzek 16 másodperc alatt.
Na, vittek, műtöttek, megvoltunk. Víz keletkezett a hasamban, a tipp az volt, hogy egy két héttel korábbi influenza szövődménye, de bizonyosságot sosem szereztünk efelől. Műtét után már tudatomnál voltam és rettenetesen szomjas, de a szám nem mozgott. Nyilván bárkinek kétségbeejtő, ha nem tudja értésére adni a környezetének, hogy mit szeretne, aminek végrehajtására önmaga fizikailag teljesen képtelen. Borzasztóan ijesztő bezárva lenni ép tudattal a tehetetlen testedbe. Ez is persze dráma, na de, hogy az ember ne tudjon BESZÉLNI?! Hogy CSENDBEN legyen?! Ott volt a világvége…
Pedig nem. Mikor ezen a problémán lassan és drámaian túlvergődtünk, jött az előbbinél is durvább sokk: azt mondták még 3 órán keresztül NEM EHETEK! Mondtam, hogy de hát már ezelőtt is eltelt 3 óra, hogy nem ettem! Mondták, hogy annak örüljek, hogy nem 12 volt, mint rendesen műtétek előtt. Döbbenten néztem: ilyen van?! Életben lehet lenni úgy,hogy nem eszik az ember 12 órán keresztül miközben ébren van?? Próbáltam pszichésen feldolgozni, ráállítottam az agyam, hogy már csak 3 órát kell percenként végig számolnom. Kilátástalanság, kétségbeesés, majd a kínkeserves kínok között eltöltött 180 perc minden momentumával egy májkrémes kifli fokozatosan indokolatlan presztizsre tett szert. A kettő óra ötvenhetedik percében közölte a nővérke, hogy akkor lassan lehet majd valami levest enni. Felvilágosítottam, hogy nem inni szeretnék, hanem enni. Felvilágosított, hogy ebbe nincs beleszólásom: leves.
Szerencsére az ember anyja ilyenkor megszánja az ő szenvedő gyermekét és mondanom sem kell, hogy májkrémes kiflit ettem. Egyet. Ma is csodálkozom hogyan maradhattam életben.
Egyébként bár nem vakbélgyulladásom volt, de ha már ott voltak kivették. Azt viszont a mai napig nem tudom, hogy most akkor lefogyott-e a vékonybelem azóta, vagy még mindig vastag vagyok belül (is)?
