Elmentünk a vőlegényemmel – hehe, még mindig röhej leírni – kettesben a világ másik felére, hogy nekünk jó legyen. Hazajöttünk, 3 nap múlva mentem gyerekkel a Heim Pálba fülfájós panasszal. Nemes bosszú…
A váróban több, elsőre érdektelennek, mondhatni átlagosnak tűnő figurával vártuk hosszúnak ígérkező sorunkat. Ha azonban jobban megnézzük, valójában egy kis társadalomrajz, amit itt fél órácskában meg lehet szemlélni. Van ugye az anyuka, akin látható, hogy későn jött a gyerek, feltehetően több esélye nincs rá, hogy elcsessze egy rábízott ember életét, ezért sokat tesz azért, hogy egyetlen pillanatát el ne mulassza e nemes cselekedetnek. Ezért a 3 éves fiú két és fél cm-nél távolabbra nem kerülhet anyutól, folyamatosan tutujgatva van, cumi a szájban, anyu kifekszik minden általa abnormálisnak vélt cselekedettől, 14 db éppen menőként futó játékkal felszerelve érkeztek, amire a kissrác úgyamúgy nagyívben szarik. Ott a fiatal anyuka, aki dögösre vágatta a 4 éves fia haját, matrica tetoválás van a kissrác karján, márkás ruhák. Ő maga is kellően magas sarkúban, szakrendeléshez némiképp túlöltözve fekete koktélruhában. Persze ne ítélkezzünk, simán jöhetett rendezvényről, mondjuk így hétfőn délután 3kor nem tudnám belőni mi lehetett, de ugye nem tudhatom… És hát, hogy színezze a képet, volt a tipikus roma család. Ahogy azt kell, apu hetyke bajusz, makkos cipő, anyu zöld kövecskés kendő, sárga felső, ciklámen színű hosszú flitteres aljú, rakott, szoknya.
Teltek, múltak a percek, a mi kis várónk és a benne élők megkezdték rövid szociálpszichológiai tanulmánykörútjukat. Egyszer sikerült megpattannia az agyonféltett, viszont jó hisztis kisrácnak egészen a zárt ajtóig jutott, ahol talált egy chipsdarabot, mire anyuka olyan hangot adott ki, hogy én azt hittem patkányméreg volt a földön. Sápítozva kikapta a gyerek kezéből, 5 perces kiselőadás, majd ugyanoda visszadobta a földre a szerzeményt. Események jöttek mentek egymás után. Ahogyan az már ilyenkor lenni szokott, a roma fiatalasszony megszoptatta a 2 éves kisfiút, erre 2 anyuka azonnal magával szembe ültette a térdére a fiát, Sápítozós kolléganő feje halványodásnak indult. Aztán Romakislány is elment a chips-ért, amit az ő kezéből is kivett az ő földi helytartója, majd ugyanez a Romaapuka felvette a chipset, egy ideig kukát keresett, és amikor nem talált bedobta az italautomata mögé. (Később megtaláltam a kukát, kint volt, rá volt ragasztva egy fehér papír, amire tollal rá volt írva, hogy ne vidd el. Kicsit több időm lett volna alá írom, hogy jó, de be sem vihetem?)
Hogy mi is biztosan részesei legyünk csoportkohéziónak az én fiam rámutatván a csinos roma asszonyra megkérdezte, hogy mit csinál itt ez a hercegnő. Levegővétel okán tartottam némi hatásszünetet, majd elmondtam, hogy véleményem szerint nem hercegnő – bár kizárni ugye nem tudom – ő ilyen ruhákat szeret hordani. Hálagének a válasz kielégítőnek tűnt, a téma pedig lezártnak. Én azonban elgondolkodtam, veszettül próbáltam azonosítani a pillanatot, hogy vajon mit taníthattam neki és mikor a toleranciáról, a liberalizmusról és a monarchiákról…
Ezzel együtt elkezdte unni magát az én drága elsőszülöttem, ezért mondtam neki, hogy ugráljon a műmárvány járólapokon és számolja meg a kockákat. Döbbenetes hibára lett figyelmes: odafelé ugyanaz a sor 11, visszafelé 12 kocka volt, ezen elpolemizáltunk kicsit. Viszont sikerült az összes szülő nevelési elveit telibevernem, mert innentől minden kölök empirikus bizonyítékot akart e számok különbözőségének okaira, így tehát felálltak és ugrálni kezdtek. Természetesen ezt senki nem hagyta, kivéve a roma családot. A visszahívásokból tudtuk meg, hogy túlöltözött anyuka kisfiát Kárlosznak hívják (nem műveletlenségem okán írom így, hanem mert halvány segéd fogalmam nincs, hogy e nem magyar magyarosított nevet vajh hogy a retekbe kell leírni). Ezután az én gavallér fiam odarohant egyedüliként fennmaradt kispajtáshoz, a Romakisfiúhoz és megkérdezte hogy hívják és játszhat-e vele. Apuka mondta, hogy nem ért magyarul a kisfiú, viszont Misinek hívják. Meglepő fordulat. Kárlosz után mondhatnám üdítő. Na, de az én gyerekem nem hagyta annyiban, megkérdezte az immár magyarul beszélő szülőket, hogy akkor milyen nyelven ért? Nem mintha a repertoárunk túlmutatna a jelenleg beszélten, de ugye a kérdést fontos volt tisztázni. Romaanyuka mondja, hogy cigány. Erre az én drágám fokozta a számomra fokozhatatlant: megkérdezte, hogy azt melyik országban beszélik.
Őszintén mondom innentől érdekelt volna a társalgás kimenetele, de félbeszakította egy belépő doktornő – ezért én sem fogom megtudni sohasem, hogy egyébként tényleg: milyen országban beszélik?? – aki kellően csinos és fiatal volt. Nem sikerült bejutnia a váróból a rendelők felé vezető folyosóra, mert Romakisfiú útját állta. Ahogy ott tekergett előtte, a köpenye alá karült a karja, de Romaapuka már ugrott is fel, elvitte onnan kisfiút, majd a bajsza kaján mosolya alatt azt közölte bele a váróba: ínye fiam, ezt nem szabad. Ez apád dóga… (Ésbaszki bírd ki röhögés nélkül!!)
Nu, végre bejutunk. Doktornéni elmondja, hogy érti ő, hogy nyár, de próbáljunk meg többet lenni a víz felett, mint alatta, mert ez a fülnek nem akkora király. Oké, gyógyszeres biszibaszi be a fülbe, holnap jöjjünk ellenőrzésre, jólvanköszönöm, anyuka megkapja az ambuláns lapot, elköszön. Gyerek odalép a doktornőhöz: elnézést, kérdezhetek vmit? Doktornéni, asszisztens és anyuka döbbenten néz a gyerekre. Doktornéni kedvesen mosolyogva: hát persze. Gyerek: azt szeretném megtudni, hogy hogyan lehet az, hogy előbb hívtak be egy kisfiút, pedig utánunk érkezett. Ebben a pillanatban anyuka megértette a németeket, teljesen átérezte milyen dermesztő, egyszersmind döbbenetes lehetett a Reistag leégése… de porig. Pár másodperc csend után Doktornéni mondta, hogy azért, mert már régóta jár hozzá a kisfiú, és nem vizsgálatra jött, csak ellenőrzésre. Erre a gyerek: akkor holnap én is bejöhetek előbb? Eddigre anyuka távozóban az ajtó felé rángatva gyerekét zavart mosollyal próbálja elképzelni annak hatását, ha kiderülne, hogy még köze is van az egészségügyhöz. Hazafelé újabb gondolatok gyötörtek a nevelésemet illetően és elkezdtem félni, hogy végérvényesen elcsesztem a dolgot: a gyerek kiáll önmagáért 5 évesen. Soha nem lesz képes beilleszkedni…
Önök, drága olvasók ma rendkívül szerencsések. Költségmegtakarító perceinket hallották egy kevésbé szerencsés kollégától, aki saját tetteiből csak utólag tanul. Elmentem tehát egy szürreális, egyszersmind tökéletesen átlagos magyarországi szakrendelésre, mely összesen 30 perc alatt adott akkora flasht, mint három nappal korábban egy hét az Egyesült Államok fővárosában. Tökéletesen felesleges volt a minimálbér többszörösét kiadni erre a kis kiruccanásra, hiszen a mai délután semmibe nem került. Mégis megvolt a multikulti sokszínűsége, társadalomrajz egy szegény, de valójában gazdag országról, a szociális helyzet és az emberi jellem sekélyességének össze nem függése, a sztereotípiák leomlása és azok más helyen betonná válása, a gyermeki őszinteség tehetetlen felnőttként való kezelése.
Aki tehát egy kis szórakozásra vágyik, befogadó és nyílt, annak javaslom üljön le egy padra és csak nézze és hallgassa az embereket. Én rendkívül jót mulattam ma. Az persze azért jót tenne, ha nem én égnék folyton, meg hát kissé önbizalom-romboló, hogy a gyerekemnek több esze van, mint nekem, de erre mondta egy tanult barátnőm azt, hogy ez az evolúció. Ha a gyerek nem lenne okosabb a szüleinél, akkor az az evolúció csapdája lenne. Asszem mi sokat tettünk a fejlődésért...
Ez egyébként már kevésbé vicces, de kikívánkozik. Jött egy ember, aki egy óriás dobozban babaruhákat ajánlgatott a recepciós néninek. Csak fél szemmel láttam, a váróterem előtti kis szélfogóban álltak. Az ember utána odalépett hozzám és megkérdezte kérek-e babaruhát. Megköszöntem, de mondtam, hogy mi jövünk, nem tudom megnézni. Azt mondja ingyen van, ez adomány, viszi fel a klinikára. Újra megköszöntem és mondtam, hogy amit láttam azok az én lányomra már kicsik. Erre harmadszorra is mondja, hogy van minden méret, majd a mögöttem ülő hölgytől is felajánlotta mindezt. De a roma családnak nem.
