Szállóigék
Vannak az ember életében olyan pillanatok, melyek sok embernek emlékezetesek, saját magunk számára azonban felejthetetlen égések. Ezek azok a mondatok, melyeket igen hosszú ideig hallgatunk még másoktól megfosztva minket a feledés boldog homályától. Nem árulok el újdonságot, ha azt mondom néhány ilyet magam is elkövettem, de büszke vagyok a barátaimra, családomra, akik szintén tevékenyen részt vesznek a világ nagy szállóigéinek soha ki nem száradó tavának színesebbé tételében.
Ímhol néhány.
W.A.
Aki még nem volt sítáborban nem tudja mit hagy ki. Nem csak a csodálatos, verőfényes fehérségre, a hegyekre, a szabadságra, a tiszta oxigénre gondolok, nem csak a lila foltokra, az ázott zoknik hajnali illatára, a végtelen zabálásokra, sokkal inkább a társaságra. Sokaknak ebből a felsorolásból kimaradt az alkohol, de az alábbi példa mutatja, hogy tehetségesebb sporttársainknak a világon semmi szükségük tudatmódosításra ahhoz, hogy a tudatuk módosítva legyen.
Egy sítábornak, mint mondtam, mégis a társaságkovácsoló szerepe összemérhetetlen bármi mással. Nincs is annál jobb, mint mikor 30-40 ember összzárva utazik 16-20 órát egy ablaktalan buszon. Hát van ennél nagyobb önismereti tréning, vagy tolerancia-terápia?
Ezzel csupán azt próbáltam körvonalazni, hogy nem teljesen friss és pergőagyú az ember egy ilyen utazás vége felé, legyen ez mentségül W.A-nak is szállóigéje elkövetésére.
Mit lehet tenni a fent említett mostoha körülmények között egy buszon összezárva 20 tesiszakos agysebésszel? Az ember egy ideig elpolemizál az uniós csatlakozáson, a politikai hovanemtartozáson, a globalizáción, de van az a 14. óra, amikor már testvérek sem tudnak egymásnak mit mondani. Ezért aztán jönnek az óraeltöltő dolgok: így pl. a zenehallgatás. Millió percekig, saját dc-k tömkelegéig azonban ez sem nyomja el a tesisek által okozott mély sebeket, így cserélgetni szokták a zenéket az emberek egymás között. Birtokomban egy remek mp3-as válogatás volt, saját kezüleg gyártottam a CD-t. Nagy sikert aratott, többen gratuláltak, köztük volt W.A. Nevezett amúgy egy diplomás, komoly feladatokat ellátó, mások pénzügyeiről felelősen döntő, ám szőke hölgy. Így talán érthetőbb is az ő szállóigévé vált kérdése: Megírjátok nekem? Ráfér egy cd-re?
A.A.
Lehetett a levegőben, vagy abban a 4-6 kg almáspitében valami, amit ezen – és minden – sítábor alatt elfogyasztottunk, mert ez a történet és a következő is ez alkalommal esett meg. A.A fiatal barátnőnk minden évben elhagy egy félpár síbotot. Valahol a világ egy rejtett pontján biztosan van egy 4 méteres hegy elhagyott síbotokkal, mert minden síelő ismer legalább egy síelőt, aki már hagyott el botot. Iszonyatos szám. Szelektív hulladékot kéne csinálni a félpár síbotokból! Sima lóvé: át sem kell alakítani félpár bottá, csak összeválogatni. Vagy azt se. Aki minden évben elhagy egyet, annak édesmindegy szerintem...
Nos, ábrándos tekintetű sporttársunk utolsó napján is rendületlenül szorította mindkét botját. Aggódtunk is, hogy vagy a csaj nem a régi, vagy új irányt vett a világ forgása... Utolsó nap utolsó felvonón megyünk, amikor is diadalittasan felkiáltott: idén nem hagytam el a botom! Kitört belőlünk az egy hete tartogatott megkönnyebült sóhaj, eleddig nem mertünk örülni a ténynek, mert tuti akkor hagyta volna el. És lőn... a 15 perces felvonózás végére elfelejtette, hogy miért is kezdtünk örülni és otthagyta a széken a botot.
Kérek mindenkit, hogy aki megtalálta ne adja vissza! Teljesen felesleges. El fogja hagyni.
Természetesen azóta minden évben mikor elhagyja a botját felkiáltunk, hogy milyen jó, hogy idén SEM hagyta el a botját!
P.M.
Ez volnék én. Nem csak az illem kedvéért raktam magam sokadiknak, hanem, hogy nyilvánvaló legyen, hogy nem csak én élek looserland-en. Szintén említett sítábor, szintén említett síterep. Többedik nap volt már, így nagyjából tudtuk, hogy merre vannak a feke pályák, amiket el kell kerülni. Nem véletlenül ezzel a színnel jelölik a legnehezebb pályákat. Azoknak, akik tudnak síelni olyan misztikusan menőnek hangzik, akik meg nem tudnak, azok gyászosan bírnak kinézni, ha odatévednek.
Épp egy ilyen sífelnőtteknek való fekete pálya felett mentünk a felvonóval, és néztük az alattunk bénázókat, amire is én tudományos értekezésbe kezdtem, fenkölt cinizmussal, lenéző megvetéssel a hangomban ecseteltem hosszasan, hogy: lúzerek minek mennek a fekete pályára?!
Leszálltunk a felvonóból, rossz irányba kanyarodtunk és két perc múlva lúzerkedtünk lefelé a fekete pályán...
Mama
Volt egy szenzációs mamám. Még most is nehezen írok róla múlt időben, de képtelenség kihagyni őt, ver mindenkit.
Történt, hogy mónika gimnazista ballagására készültünk nagy családilag. A szalagavatón még egyforma bokáig érő szoknyában vonultunk, de az eltelt hónapokban mindenki össze-vissza alakította a szoknyákat, én magam is változtattam: mikor legyen az ember szexicsokoládé, ha nem a középiskolai ballagásán? Így tehát leminiztettem.
Szombat reggel ballagás, pénteken este lelkiismeretes, ám nem sokkal kevésbé lúzer anyukám vasalta az immár negyedakkora egyenszoknyát. És az első mozdulattal elégette. Döbbent csend... most miaraketek lesz? Holnap egyenszoknya, reggel 9kor ballagás, mi a szart csináljunk pénteken esete 8kor?!
Mamám, mint a megváltás istennője megfontolt bölcs hangján azt mondta, hogy akkor én most felhívom a Kovácsmarikát. Mindenki rámeredt, remélvén, hogy varrónő az illető, vagy textilboltos, vagy tündérkeresztanya vagy ilyesmi. A mama meg a sürgető tud segíteni? kérdésre laza válrándítással közölte:
Ja, nem csak régen beszéltünk.
Azóta mi nagy válság idején, nagy kérdések éjszakáján azt szoktuk tanácsolni egymásnak, hogy ha minden kötél szakad, hívja fel az illető a Kovácsmarikát.
