Kedves drága anyám talált egy görög táncházat. Mint kiderült minden pénteken ott ropják kiccsik-nagyok, anyukák és apukák, öregek és fiatalok. Gondoltam egy lightos péntek este lesz, mi az nekem: alapjáraton egészen jól táncolok, van ritmusérzékem, ezt az egy dolgot irónia nélkül elmondhatom magamról.

Korábban mindenféle táncot kipróbáltam sorozatos szerencséket követve persze abbahagytam mindegyiket, de mindig megállapítottam, hogy van hozzá érzékem. Négy-öt éves koromban ballettra jártam, ahol oly tehetségesnek találtak, hogy el akartak vinni a balettintézetbe, amely ötletre a nagymamám határozott nemet mondott (merhogy havonta egyszeri látogatást biztosítottak a hozzátartozók részére), aztán később a művészeti szakközépbe szerettem volna jelentkezni, de ott már saját döntés volt, hogy inkább a kaját választom. Jézus. Belegondolni is gyötrelmes, hogy sosem ehettem volna csülköt sörrel Prágában, töltött káposztát, vagy meg kellett volna állnom mindig 1 szelet húsnál. Szerintem már nem élnék...

Kipróbáltam a jazzbalettet, ahol is a tanár egy év után nyugdíjba ment.

Kipróbáltam a társas táncot, amely egyesület nem sokkal a belépésem után megszűnt.

Kipróbáltam a hastáncot, és két alkalom után vakbélműtétem volt. (Ugyan a kettő között nincs összefüggés, de szerintem ez égi jel volt, hogy még véletlenül se mozogjak a kelleténél többet.)

Egy közös volt a felsoroltakban – természetesen azon kívül, hogy mindet abbahagytam –, hogy minden tanár megállapította, hogy nem vagyok teljesen tehetségtelen a táncokhoz.

Szóval meglehetős önbizalommal mentem immáron a görög a táncházba is. Egy problémám volt a dologgal, hogy előre tudtam, hogy az efféle zenét hosszú távon nehezen viselem. Rákészültem tehát a türelemre. Az nekem ugyanis csak nagy koncentrációval előidézhető tulajdonság.

Nu, hát nagy körbe álltunk, megfogtuk egymás kezét, oszt ment a kettőt jobbra kettőt balra lábemeléses dolog. Sima ügy. Jött a következő, vmi lépés-kombó. Hát ez kisebb odafigyelést azért igényelt, de ment. Sima ügy. Nagy mellénnyel mondtam az öcsémnek, hogy áhh, nem lesz itt problem, ez olyan, mint a kóló, csak ezt nem szabad itt hangosan mondani, mert tarkónnyomnak érte, de valójában mi abban jók vagyunk. (A teljes igazság kedvéért elmondom, hogy kólózni sem tudok magamtól, csak ha előttem vki mutatja a lépést és utána  felveszem a ridömöt. Az is része e teljes igazságnak, hogy a kólót is az eddigi esküvők részegtáncaként, mint kötelező elemet sajátítottuk el. Szal gyanítom az igazi kóló nem 3 lépésből áll, amit egy ittas násznép ellötyög. )

Az öcsém felvonta a szemöldökét a kijelentésre, ő azért kevésbé szokta elhinni elsőre, amit mondok. Mint már említettem: ismer. Szegény... na, mind1. Én már az ő keresztje maradok J

Jött a 3. lépéskombó. Hát gyerekek..., mint gólyafos a levegőben. Nagyjából azt sem tudtam melyik a jobb meg a bal lábam. Na, jó azt egyébként sem, de oly mértékben sikerült összekavarnom a dolgokat, hogy az előttem és az utánam levők közt is képes voltam bizonytalanságot előidézni. Baromság ez a kézfogás, én mindig mondtam...

Az öcsém fel is adta. Védelmére legyen mondva, hogy az óra elején elmondta a tantónéni, hogy a kezdőkre majd figyel, de azért nem lesz az egész óra kezdés a kályhától.

Én úgy voltam vele, hogy sok ember lába árán ezt akkor is meg fogom tanulni. És ebben a pillanatban sikerült a lépés, pont akkor, mikor a tantónéni engem figyelt. Ezt felismervén azonnal el is rontottam, mire a leghátsó sorból – ahova nem véletlenül álltam be – kiragadott és a kör közepére cincált, hogy a piros pöttyös kis topánomban mindenki által végigkísérhető módon megmutogassa nekem a lépést. És akkor, mint már oly sokszor, megint felül kellett vizsgálnom az önértékelésem megbízhatóságát.

Rohadtul nem tudtam követni a csajt. Léptem össze meg vissza, ugráltam, topogtam, sajátlábra léptem, aztán az övére, meg tántorogtam, hadonásztam és ez így ment 6 vagy 7 körön keresztül kellős középen, mire végre fel bírtam venni a lépést.

Hála a görög isteneknek vége lett a zenének. Mosolygott és mondta, hogy ügyes vagyok. Néha azért úgy szeretem, hogy nem mindenki őszinte...

Kisvártatva kiderült, hogy ez az egyik legegyszerűbb lépés volt. Még két vagy három lépéskombó jött, aztán azok kombója, aztán felváltva, aztán gyorsabban, aztán lassabban, aztán hátra és csigába, nem körbe, oszt kész voltam. Dőlt rólam a víz, lihegtem, a lábam fájt, bedagadt, mire fel tudtam venni minden lépést, a tömeggel egyszerre mozogtam. A végére örültem volna, ha az a legkisebb gondom, hogy idegesít a zene.

Ezek a görögök nincsenek eszüknél! 3 órán keresztül tartott a táncház, amiből én 1et stabilan végig ültem, mert nem vagyok én már ebben a korban hozzászokva az ilyesfajta intenzív igénybevételhez.

Viszont annyira tetszett, hogy elhatároztam ahányszor van én jönni próbálok, mert baromi jó, zsírégető és úgy tűnik viselhető a zene is, ha közben jár az ember lába. Ekkor persze a tantónéni bemondta, hogy idénre vége a táncháznak, találkozunk októberben... Nem is én lettem volna, ha ez nem így van.

Az öcsém idő közben persze visszajött a körbe, és minden lépést fel tudott venni – halkan jegyzem meg, hogy egy kedves szőke önzetlen segítségével – anélkül, hogy ezt végig kellett volna néznie bárkinek a kör közepén.

Már megint tanultam vmit magamról. Elsősorban, hogy nincsenek görög gének még csak elvetve sem bennem, másrészt, hogy mégsem ismerem magam oly megbízhatóan jól. Még mindig nem.

Bakker még jó, hogy nem lettem táncos. Nem elég, hogy kiderült, hogy nem is vagyok őstehetség, de még nem is ettem volna semmit éveken keresztül. Az mekkora szívás lett volna!