Mostanában nagyon sok cucc megy körbe a facebookon, ami jellemzően kezdő vagy középhaladó szülőknek szól, melyekben a babaillatú, lilaködös „szeretetgombóc” imázst próbálják realisztikusabban ábrázolni, vagyishogy egy kölyök gigaszívás.
Tekintve, hogy nekem kettő van, mindegyik fajtából egy, ehelyütt kötelességemnek érzem, hogy egy olyan oldalát is bemutassam a dolognak, amitől egy csomó embert megszáll a béke, hogy mekkora lúzer szülők vannak és lehet innentől a szívekre tenni a kezeket és mantrázni a szülők álma mondatot: na, azért az enyém ilyet nem csinál…
Korábban fel sem fogtam ennek a mondatnak a jelentőségét, pedig alkalmaztam gyakorta, de remélem a lentiek után kellően érzékletesen leszek képes ábrázolni az eseményeket és elérni, hogy érezzétek, hogy ez mennyire megnyugtató bír lenni.
Kezdjük mindjárt a közepén. Mi a következő módon megyünk az elsőszülöttért az oviba: babakocsi aljában a váltó ruha, mert rohadjon meg az időjárás, reggel 4 fok van, délután 16. Táska, amiben a másodszülött kajája, mert pont akkor fog rátörni a kajálhatnék, amikor a játszótérre érünk. „Meglepetés„ az elsőszülöttnek, mert én nyilván nem vagyok elég öröm, kell némi endorfin valami nem természetesen előforduló cukor formájában. Kell még a bukósisak (kevésbé ismert nevén bubósisak), telefon, víz, pelenka, zsepi, halott német katona. Ezután tessék elképzelni, ahogy a babakocsin keresztbe rárakva a felfordított biciklit tolom. Reggel ugyanis nem lehet azzal menni, mert akkor totál kóma a sofőr, akkor az első fának nekimenne, és utána az összes többinek is. Ja, meg hát kell a második gyerek, aki az út nagy részét a bicikli ülésének nyalásával tölti. Vélhetően ezekben a pillanatokban nem ismernének fel azok, akinek az észt osztottam 1.5 éve bizniszvumen szerkóban.
És akkor a jelenetek.
1. Az elsőszülött biciklizik, de mivel nem kellően megfontolt, a fej fordításának irányába fordítja a jármű kormányát, ily módon tökéletesen szemben lefejel egy épületet. Nem egy nehezen kikerülhető oszlopot, nem egy hirtelen kinövő fát. Egy 50 méter hosszú épületet. Tehát előtte is pont 25 méterig és utána is pont 25 méterig észlelhető fal van. Csak hát fontos mondanivaló van és hátra fordul. Értem én… rohadt fal…
2. Másodszülött még nem tud járni. Így jófej anyaként feltételezem, hogy nem akkora poén neki a babakocsiban dekkolni folyamatosan ülni és nézni mások féktelen szórakozását, ezért felállítom, szembe fordítom a babakocsi támlájával. Meg is van az eredmény, boldog, vidám, én meg roppant büszke magamra. Leül, feláll, borzasztó melóban van. Közben lehet figyelni hogyan töri össze magát a másik tehetséges. Kisvártatva nagy mosolyok kíséretében egyre többen néznek felénk és hangzik el a jaaajdeééédesezés. Udvariasan villantom a köszönöm mosolyt, de nem lepődöm meg, előfordul az ilyesmi azoknál a szülőknél, akiknek már iskolás szörnnyé változott a korábban édes önálló gondolatoktól mentes manócskájuk. Mivel a dolog nem marad abba, gyanússá válik, így megkerülöm a babakocsit, hogy mégis mi az átlagon felüli cukiság. Eddigre a kabátok alatt lógó táskából megszerzett, lezárt dobozú maradék joghurttal bekente a babakocsi általam holttérben levő részét, a teljes arcát, a kabátját és dolgozik további megoldásokon… ja… rohadtcuki…
3. Megyünk kutyát sétáltatni. Telhetetlenek vagyunk, nekünk kettő van, mazochisták mert basset houndok (mint a Columbo kutyája). Ez azért lényeges, mert ezek darabonként olyan 30 kilót nyomnak. Na, jó 34, de annál egy grammal se több!! De tényleg! Csak vastag a csontjuk, na. Tájékoztatásul: a két gyerek összesen nem nyom ennyit. Gyerek nyilván a sportosabb példányt akarja vinni, én meg a kis joviális öregurat a babakocsi tolása közben. Erősen lemaradnak, nézek hátra csodálkozva, háthiszen a Wilma a gyorsabb kutya. Kutya rohan felém, gyerek hason csúszik a betonon, de élete és kabátja árán sem engedi el a pórázt, mert ő jó gazda. Az animációs filmekben ez egyébként sokkal viccesebb…
4. Esküvő. Nem a miénk. Leányka összesen 3 hónapos. Mélybordó, tüll, masnis csodás rucikában, virágos babatopánban, vundergyönyörű. Nyilván elkéstünk, mint a rohadtélet, mert életében először 40 percet evett. Mikormáskor?! Nagyjából mindent lekésve rohanunk a templomba. Itt jegyezném meg, hogy véleményem szerint az összes magyarországi templom ajtaja nyikorog. Csak egy kis olaj barátaim! Na, mindegy. Lényeg: belépünk, lezuhanunk a hátsó padba, épp jön valami felállós rész, mély csend, majd a fodros lilaruha alól rotyogó, semmivel össze nem téveszthető hang… akinek azonban netán a leghalványabb kétsége is felmerül a hang eredetét illetően, azt a szag meggyőzi… Esküszöm megfordult a fejemben, hogy az antikrisztust hordtam ki, mert összesen 3 percet nem volt képes kibírni a templomban. Bár ez lenne az igazi emancipáció… női antikrisztus :D
5. Az elsőszülött és a biciklis jelenetek kifogyhatatlan tárházai lennének e blognak, így ide csak néhányat szemezgettem. Gyanítom a leánka csak azért marad el az ilyen sztorikban, mert még nincs annyi minőségben eltöltött életéve.
Szintén játszótérre haladás. Játszótér díszbokrokkal van körülkerítve. Gyerek cselesen elkanyarodik a szúrós cserjék között, majd megörülvén annak, hogy sikerült az éles kanyart bevenni, megáll, persze a lábát nem teszi le és ezért úgy ahogy van jobbra dől az egyetlen 30 cm-es helyen megtalálható pampafűre. Ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: a 1.5 méteres díszfüvet a földdel tette egyenlővé… Egy arra járó néni próbálta disztingváltan legyűrni a röhögését, de nem ment, így csak annyit mondott pironkodva, hogy szerinte a legjobb helyre esett. Végülis… kikerült 150 bukszust…
Na, és akkor ezen jelenetek mennyiségét, cikifaktorát tessék úgy a tizenkettedikre emelni és akkor kb megkapjuk, hogy eleddig (5 évecske) mennyi hasonlóban van része egy átlag lúzer szülőnek.
Látható, hogy mindig minden gyereknél van hálaistennek rosszabb. Én például egy egész hétvégét töltöttem delíriumban, mikor voltam egy kertipartin, ahol 3 kislány egyetlen virágcseréppel 3 órán keresztül eljátszott anélkül, hogy megmozdították volna. Ez alatt az idő alatt az enyém leöntötte magát vízzel, zöld volt a gatyája annyit esett a fűben, belelépett egy süteménybe és tönkre tett egy világítótestet.
Azok, akiknek alapjáraton nem franciakisasszony gének vannak a gyerekeikben, a fentiek után némi megnyugvással vehetik tudomásul, hogy azért a kölykök nagyobb része tarthatna Darth Vedernek, Voldemortnak, vagy a Nyugati Boszorkánynak kompetencia alapú oktatást. A gyerekek addig cukik, amíg nem tudnak önmaguktól helyet változtatni, amíg nem beszélnek és amikor alszanak. Hogy mért kell mégis belőlük a második, sokadik? Mert lényegesen értelmesebb időtöltés pucolni a joghurtos babakocsit 20 ember előtt, pocsolyába esett kölykön röhögni és fotózni, csak utána kiszedni, vagy pampafüvet állítgatni reménytelenül, mint a magukat borzasztó fontosnak érző felnőtt emberekkel eszmecserézni totálisan érdektelen dolgokról egy megbeszélésen, tökéletesen alkalmatlan vezetőknek nyalni, síkhülye kollégákat hallgatni az élet nagy kioktatásairól, tömegközlekedni borzasztóan siető nyuggerek között, ügyfelekkel vitázni és lekövetni a menstruációs feszültségeiket, tescopénztárban robotolni, vagy egész nap kaját főzni másoknak.
A világot a falat lefejelő gyerekekből lett kiegyensúlyozott felnőttek viszik tovább, nem azok a gyerekek, akiknek nem volt lehetősége kitombolni magukat, nem a jógyerekekből lett önigazolást kereső, bizonyításkényszerrel a környezetüket frusztráló bespeedezett mókusok.
És nem is a gyesen lévő unatkozó blogírók… :D
