Többek unszolására, némelyek cseszegetésére, és egyesek konkrét b@aszogatására újra próbálom éleszteni a blogot. Ha még jár erre ember...
Nyilván nem fog senkit hanyatt dönteni a meglepetés: szültem. Akinek nincs még gyereke annak is lehet némi fogalma arról, hogy egy gyerek mellett nem sok idő van blogbejegyzéseket írni. Vagy moziba menni. Vagy aludni. Vagy lenni... Erre persze életem drágája, (óbakker! nem is! már gyermekem apja!) azt mondja, nem csinálsz semmit egész nap, nem is értem.
Számolom a napokat, amikor majd anyuka jár bulizni, apuka eteti, itatja, fürdeti, altatja, hallgatja, megy utána... és nem csinál semmit egész nap.
2009.01.22. 7:16. Csütörtök
Meglepetéssel veszem tudomásul, hogy egész éjjel nem kellett slozira mennem. Ilyen hónapok óta nem volt. Szem becsuk: éjjen, akkor még alhatok. Elkezd csurogni vmi. Rohanás a slozira. Közben bootolom a szülésfelkészítőn szerzett instrukciókat: ha nem tudod visszatartani az a magzatvíz. Ok. Ez magzatvíz. Vissza a hálóba: Hahó. Honey. Ébresztő. Elfolyt a magzatvíz.
Életem párja: ezt hogy sikerült?
mónika röhög, rohan, slozi, közben bekopog anyukához.Ülve a slozin, hallgatom a magzatvíz csörgedezését, a ház csendes, pihentető álomban lebegő halk szuszogását...
Újra feláll, újra háló, újra: héé, honey! nem kelsz fel? Említett honey felemeli a fejét, ránéz az órára: de mééér ilyen korán?!
Újra csurgás, újra slozi, újra bekopog anyukához. Semmi... Visszafelé próba harmadszor, akkor már be is nyitok: bocs, anya, hogy felkeltelek, asszem szülünk.
Kár, hogy nincs olimpiai sportág, vagy legalább vmi kereskedelmi tv-csatorna hétköznapi vetélkedő a fekvő helyzetből állóba ugrás időre teljesítésére, + pontokkal a kivitelezésre. Tökjó lenne. Látványnak kiváló!
Benyitok az öcsémhez, ugyanazzal a szöveggel, végülis eddig nagy sikert aratott: asszem szülünk. Öcsém: uhh... de mér ilyen korán?!
Szimpatikus család...
A többi esemény TGV gyorsasággal haladt: miután az anyám körbeordított mindenkit, rohangált, mint pók a falon, kedvesen figyelmeztettem, hogy legyen kissé higgadtabb, emlékeztettem rá, hogy ki is fog valójában itt szülni. Már úgy értem a következő 24 órában.
8 körül elindultunk, de megálltunk a kisboltnál, mert éhes voltam, és ott isteni kifli van. Soroksárin semmi dugó, szépen haladunk, kiflit majszolgatunk, reggeli rádióműsort hallgatunk.
Te, Honey. Ezek ötperces fájások.
Nem, az nem lehet. Megmondta a doki, hogy a magzatvíztől még 6 óra, míg eljutunk az 5 perces fájásokig.
Ja, jó.
Kifli, zene, enyhe dugó, Határ-út.
Mondom, ezek szabályosan, pontosan 5 percenként jönnek.
Nem, tutira nem az. A doki megmondta, a szülésfelkészítőn is elhanzott. (kellett nekem elvinnem a srácot...)
Ja, jó. Ha nem, hát nem.
Dr. Apuka. Jellemző. Mérnök... megmondták, hogy mi a sorrend, az akkor úgy is van.
A kórházban rámpakolt műszerek alapján szülésznő kedvesen mondta, hogy jól van anyuka, olyan délután 5-re lesz baba.
Jólvananyuka ránézett a reggel 9-et mutató órára és sokféle oda nem illő csúnyaság jutott eszébe, de beletörődvén a sorsba, hogy ha már egyszer az a rohadt Éva leszedte azt a qva almát onnan, akkor ez már így marad: fájdalom, és ráadásul hosszan. Fasza. Nyilván mondhatnánk, hogy gondolt unk volna erre, amikor meghoztuk a döntést és nem vettük elő az epres óvszert, de akkor ez a rész nem jutott teljes egészében eszembe. Dobjatok rám követ...
Mikorra átöltöztettek, szülőszobát csináltak, felpakoltak az ágyra, már néha elakadt a szavam (durva mi?! nekem! a szavam! elakad. értitek! huhh... gáz). Dokibácsi mondta, hogy na, szerinte ez olyan délután 3-ra meglesz. Nem bírt vígasztalni a nyert 2 óra, mert odáig is volt még 5.
Mivel ezen számmal mindenki tisztában volt annak ellenére, hogy egészségügyesek, nem matekszakosok, felmérték, hogy addig még remekül elvagyunk apukával is, nincs egy ideig további szakellátásra szükségem, minden addigi feladatot apuka kiválóan meg tud oldani. Ahogy becsukódott az ajtó ennek tanújelét is adta rögtön, mert közölte, hogy szerinte remek egy dolog lehet a szex a szülőágyon és soha jobb alkalmunk nem is lesz ezt kipróbálni, sőt az is lehet, hogy egyáltalán nem lesz több alkalom. Bár rendkívül meggyőző volt az érvelés, bár nem vagyok semmi jónak elrontója, és nézzetek bár frigidnek, de mihelyst szólni tudtam a NEM volt az első szavam. Gondolom ennél megalázóbb visszautasításban is volt már része, mert nem ment ki az ajtón.
Hogy annyira ne unatkozzon míg én rettenetesen szenvedek, hát mit csinál egy mérnök ember? elkezdte nézni a gépet, amit rámpakoltak és hogy miket mutat. Örömmel tudatta, hogy rájött, hogy az egyik jel a gyerek szívhang, a másik a méhösszehúzódások. Ennek én is megörültem, és közöltem is vele, hogy akkor lesz oly drága és a fájások alatt felhúzigálni a térdem, mert fájás alatt felhúzva jó, közte meg nyújtva, és itt bizony kiütközött az elhanyagolt testedzés: a világon semennyi erőm nem volt lábat emelgetni.
Így elsportolgattunk, elfájásoztunk, amikor jött a doki és megnézett. Néztem az arcát, hátha azt mondja egy kisebb avagy méltányosabb összegért itt most helyben azonnal, teketória nélkül kiveszi a gyereket. Hát úgy látszott a paraszolvencia erre a részre nem terjed ki... ehh.. orvosok! álszent bagázs! Csak amire ők akarják.
Viszont egy hang nélkül kirohant a folyosóra és körbekiabált, hogy jöjjön vki, mert ez a gyerek jön. Ha tudtam volna körmondatokban beszélni, avagy legalább gondolkodni biztosan elmeséltem volna neki két választékos qvanénikéd között, hogy tulképp ezért jöttünk be. Mert ez a gyerek jön. Jesszus... erre adnak manapság diplomát!
Mondta, hogy szerinte olyan 3-4 tolás és kint van. Persze ebben is tévedett (most már végképp nem értem azt a dr. jelet...), 2-t toltam és kész. Gyerekecske meg nem sírt fel, hanem szólott vala, hogy hö.
Megkérdezték meg akarom-e nézni. Az első gondolatom az volt, hogy nem kösz, elhiszem, hogy ottvan egyébiránt örülök, hogy vége, de aztán fel próbáltam használni a nemlétező hasizmaimat és felültem megnézni.
Jééézusom, de csúnya! (aszittem ugyanis, hogy semmi haja, mert tök vizes volt szegénynek az a 9 sorban 6 szál pihe)
doki: Ó, hogy mondhat ilyet, én még ilyen szép gyereket....
szülésznő: Hát pedig nekem már van, én nem viszem haza!
mónika ránéz apukára: Hazavisszük?
apuka: Várj, megnézem hány végtagja van. (megnéz, visszajön). Megvan az összes.
mónika: És hány füle van?
apuka (megnéz, visszajön) kettő
mónika: Visszük.
Így minden előzetes híresztelés, sokkoló videó, decemberi, januári fagyokban végigszenvedett szülésfelkészítő ellenére Petipöcök 1.5 óra alatt megszületett.
Apuka azóta is azt meséli, hogy senkinek halvány fogalma nincs ő mennyit melózott, szenvedett, végig állnia kellett például, folyamatosan rohangált folyadékot nyomni mónikába, fejet tartott, köldökzsinórt vágott, gyereket melengetett, mónika meg végig feküdte az egészet. Szülés: smafu!
Így tehát a konklúzió: Emberek! Terhesség, szülés smafu! Tudom ajánlani mindenkinek. Na, jó, talán a kínaiaknak nem ajánlanám. De azon felül tényleg sima ügy.
