Egy kis kellemes hűvöset idéző téli történet így a viselhetetlen nyárban.
Aki majd kísérteties hasonlóságot vél felfedezni a HERO c. bejegyzéssel, azon látszik, hogy eddig figyelt. Ez nem azért van, mert lusta vagyok, (mondjuk az vagyok, de nem ebben) új sztorit kitalálni, vagy fantáziátlanná váltam, hanem mert a sors az. (Ezt egyébként az élet több területén is tapasztalom: pl. permanensen nem nyerek a lottón és egyetlen ismerősöm ismerősének az ismerőse sem. Dögunalom). Szóval ez ugyanaz az alkalom volt, ugyanaz a sí tábor, csak egy másik részlet belőle.
Három év Ausztria után úgy döntöttünk megfelelő a sí tudásunk egy magasabb, több pályás és messzebb lévő hegy leigázására. A távolság annyiban mérvadó ebben a vonatkozásban, hogy legalább egy másik országot jelent. Ha pl. megkérdezik az évi 4-5 alkalommal, Svájcban, elit olasz helyeken, vagy gleccsereken síelők, hogy nekünk melyik hegy jön be, akkor nagy komolyan elő tudjuk adni a véleményünket arról, hogy mik a számottevő különbségek Ausztria és Olaszország között mondjuk. Mert ez legalább két ország. Mégsem annyira gáz, mint az egy. Na.
A választás tehát Olaszországra, Paganellára esett. Sajnos a helyről, a pályákról szakmai köröknek, és hobby-síelőknek egyaránt nem tudok objektív tájékoztatást adni. Paganella mindig a szívem csücske és az egyéni toplista csúcsa marad. Még akkor is, ha megnyerem az ötöst és elmegyek Svájcba, ahol állítólag van olyan síterep, ahol szánnal visznek a szállásokig, ahol kilépsz az ajtón és felcsatolod a léced és már egy pályán vagy, ahol x km-s körzetben el van zárva minden az autók elöl, így maga a természet és a tiszta oxigén vesz körül a völgyben is.
Amikor leszálltunk a buszról reggel hétkor 17 óra klausztrofóbia, zötykölődés és egymás szagának teljes kiismerése után, persze még nem tűnt életünk csúcspontjának a helyszín, de már láttuk, hogy mindenesetre felejthetetlen marad. Először is kiderült, hogy a szállásunkat mintegy 1.5 óráig még nem vehetjük át, amivel még a legtürelmetlenebbek is szembe tudnak nézni, de azért az emberből a -5 °c és az egy helyben állás órákon kersztül sokat kivesz. Szerencsésnek mondhattuk azonban magunkat, mert egy óra után beengedtek a vendégház éttermébe. Háromnegyed nap utazás, 1 órás fagyoskodás után meghallani azt a szót, hogy „be” valami elmondhatatlan mámorító érzés. Ekkorra már a be tökéletes szinonimája lett a melegnek. Az emberben akaratlanul is elindul vmi olvadási folyamat, elernyednek a görcsös kezek, az ajakak mély lila színe elhalványodik, és már kevésbé tűnik nehéznek az elmúlt 18 óra.
Kedves olvasók. Nem akarom degradálni a fantáziákat, de nem hiszem, hogy el lehet képzelni a csalódottságnak azt a mélységét, amikor az ember mindezek után belép az ajtón és ott a húsába mar a még dermesztőbb hideg, ráadásnak némi huzat, megtoldva az új információval: még 2 óra.
A magyar (kérem ezt megjegyezni, még jelentősége lesz) takarítószemélyzet ugyanis szellőztetett mintegy 3 órája, az amúgy is 18 fok átlaghőmérsékletű helyiségben. A két számottevő különbség tehát az volt, hogy le tudtunk ülni és csökkent még 2 °c-ot a testmelegünk (itt még a nap sem sütött ugyanis).
A túlélési ösztön szélsőséges körülmények között végtelenül kreatívvá teszi az embert. Eszünkbe jutott azonmód, hogy mi hoztunk teát és minden hozzávalót is, így némi víz és a falon látható mikró segítségével akár 28 °c-ra is vissza tudjuk állítani a testhőmérsékletünket – mert nekünk a kicsi is számít, nem kell, mindjárt a normális állapot. A konyhásnénik (még egyszer: magyar konyhásnénik) frappáns és lényegre törő válasza a kérésünkre: a mikró nem arra való.
Ez hangyányit meglepett mindenkit. Nem is annyira a hangnem, inkább csak maga a tény. Akkor persze ezt vérlázító parasztságnak véltük, de ma már, így idősebben, tapasztaltabban, bölcsebben, és higgadtabban végiggondolva tudom, hogy ez valójában tiszta és őszinte jó szándék volt. Ezután ugyanis a következő 1 óra alatt egyáltalán nem vettük észre a jégcsapokat az orrokon és a fogak vacogása is valahogy halkabb lett, mert egyfolytában azzal voltunk elfoglalva, hogy mekkora egy tapló banda ez, és ilyet nyilván csak a magyarok tudnak, úristen egy hétig itt kell szívnunk!; ha a hegy is ilyen szar lesz, akkor veszünk néhány üveg piát és elvegetálunk állandóra beállítva a véralkohol szintünket. Jobbnál jobb verziókat találtunk ki arra, hogyan jutunk át Ausztriába kevés pénzből stb. A „hölgy” teljesen elterelte a figyelmünket a fagyhalálról. A konyhásnéni minden szava mögött csak az önzetlen, végtelen, igazán mélyről jövő és rendkívül ravaszan kivitelezett segítségnyújtás volt. Azt ugyanis, hogy a mikró nem melegítésre való, csak egy igazán fifikás ember tudja beadni 40 agyonfagyott modern civilizációban élőnek.
Az ember sokat hallja életében azt a félredefiniált bölcsességet, hogy rosszabb már nem lehet. Aki ezt kitalálta, az valószínűleg a következő percben meg is halt, mert igazából mindig lehet és tapasztalatból mondom, van is rosszabb. Van úgy, hogy sokkal rosszabb is. Sőt, inkább ez a jellemző.
Mivel teát nem tudtunk csinálni, vártuk a 120-ik perc végét, remélve, hogy a szobában lesz elég időnk felmelegedni még az előtt, hogy felvágjuk az ereinket. Időnk az lett volna, csak módunk nem. A mi szobánk torony magasan a legmelegebb volt a zárt, különböző feláldozott törölközők és ruhadarabokkal szigetelt ablakok és 3 ember tartós belehelésének segítségével előállított 20 fokkal. Mit mondjak: ki voltunk ábrándulva a világból. De legalább meleg vacsora várt ránk. Hiába… Az ember csak reménytelen álmodozó marad a végsőkig.
Az asztalokon fehér szocreál porcelán tálakban már várt ránk a leves. Nyilván miénk volt az utolsó asztal, de azon a 15 percen, amivel mi később kaptunk kaját, már igazán semmi nem múlt. Némileg félrevezető volt, ahogy elszórva néhány asztalon, látszólag minden rendszert nélkülözve voltak kirakva ezek a leveses tálak. Egyik útitársunk ezt úgy értelmezte – valójában, mindenki úgy értelmezte, csak egyedül ő volt bátor, hogy tegyen vmit –, hogy ez így ebben a formában azt jelenti, hogy nem minden asztal kap egy tálat, hanem aktív közreműködéssel majd adogatjuk egymásnak, ezért miután az asztalnál ülők merítettek, ő felállt és áttette a tálat a saját asztalukra. Ezt látva a sokat hivatkozott néni így szólt:
– Tedd vissza, de kurva gyorsan.
Döbbent csend.
Megszeppent fiatal barátunk nem lehetett hozzászokva ehhez a szóhasználathoz, mert halkan megjegyezte:
– Talán légy szíves, vagy valami. Így szerintem tedd vissza te.
De a konyhásnénit nem lehetett zavarba hozni. Frappáns válaszával elintézett minden további kérdést a hétre:
– Nem vagyok csicskád, bazdmeg.
Halálos csend ereszkedett ránk. Egy pillanatra mindenki elvesztette az identitását. Mikor ideértünk, sőt egészen az elmúlt 2 percig is talán mindenki azt hitte, hogy felnőtt ember, fizetett ezért a szolgáltatásért, a vacsoráért, és azért, hogy azt ki is hozzák. Azt hittük már a rendszerváltás is lezajlott időközben és többé nem 50 éves dohányzó műszálas kötényben kezet törlő zsíros hajú szipirtyók vannak a vendéglátó helyekre bebetonozva. S lám: mindenki tévedett: vannak örökké való dolgok. És igazából itt a nagy igazság: merhogy annak a rendszernek igenis volt eredménye. A fegyelem. Ebben a pillanatban ugyanis mindenki tökéletesen úgy kezdett el viselkedni, mint az általánosban a menzán, amikor a fent körülírt konyhásnéni-ideál egyetlen rossz szempillantásától is rettegve szűköltünk. Halálos fegyelemben és csendben telt a vacsora és a hét minden további étkezése. Hiába voltunk Olaszországban. A magyarok elhozták a feelinget...
Vacsora után csüggedten, minden reményt elvesztve haladtunk a szoba felé. Egyetlen örömünk a 20 fokos szobánk volt. Időközben ugyanis megtudtuk, hogy vannak 17 fokra beállított szobák is. A szobába menvén öcsém folyamatos szitkozódások sorát hadarta nagy iramban - persze tisztes hallótávolságra az SS tisztjeinktől -, vázolva, hogy mit kellene és szükségszerű tenni a konyhásnénikkel, amikor beléptünk a hálóhelyre és felkapcsolta a villanyt, abban a pillanatban eldurrant az égő. Harmadik társunk eddig bírta. Hisztériás röhögőgörcsöt kapott, és a vak sötétben fetrengett az ágyán.
Különben Paganella tényleg szép hely…
