(Ez egy gyönyörű barátság kezdete.)
Eszembe jutott, hogy nem voltam következetes. Elmeséltem, hogy mekkora hőssé váltam, hogy toltam a motort 2 km-en keresztül, de azt nem, hogy mégis hogyan indult a mi kapcsolatunk Liberty barátommal.
Úgy indult ez, hogy rájöttem, hogy lusta vagyok. Lassan érő típus vagyok, így volt rá 29 évem, hogy ezt az egészen apró jelentőségű jellemvonást felfedezzem magamban, de végre sikerült. Voltak segítő szándékú barátok, akik megpróbáltak rávezetni, de kellően makacs voltam, ahhoz, hogy leperegjen rólam az észrevétel.
OK, lusta vagyok. Következő lépés? Jármű. Ugye Budapestről beszélünk -> 1. autó kilőve. 2. bicikli. Haha…(különben is, az egy sport. Isten ments!) Így briliáns elmém felvillantotta a lehetőséget: robogó. Pillanatokon belül megtaláltam a kontaktot.
Az említett több jó barát ismét próbált nagy szeretettel és türelemmel a hangjában figyelmeztetni, hogy ez egy hülye ötlet. Megint nem sikerült letörniük az önbizalmam. Szupcsi erős jellem vagyok, nem?
Mentünk mocit nézni. Szépséges robogó hegyek hova legyek?! Eladó fiú kérdezi, hogy nagy vagy kis kerekűt szeretnék? Roppant jó kérdés! Eleddig észre sem vettem, hogy van különbség a kerékméretek között! Gondoltam ha a motorok színe alapján döntök, az bőven jó. Mondja emberünk, hogy próbáljam ki őket, úgy könnyebben tudok választani.
Felültem egyre, kolléga, aki elkísért mondja, hogy melyik a gáz, fék, és néhány praktikus tanácsot is osztott, pl.: kanyarban NO GÁZ! Értékesítő barátunk szája széle megremegett: nem ültél még motoron? A kérdés költői volt, de én nem voltam zavarban válaszolni: soha az életben. Elsápadt.
Elindultam, mentem, visszajöttem. A két fiú arcáról tanulmányt lehetett volna írni. Gyanítom ők részegen, jégen, fél kézzel és bekötött szemmel is egyenesebben és biztosabban mennek, mint én azon a 12 méteren.
Úgy mentem oda, hogy már előtte képeken kinéztem egy gyönyörű vajszínű Vespát. Élőben még inkább beleszerettem. Értékesítő barátunk – teljesen érthető módon – nem kívánta odaadni azt a motort. Amúgy sem szereti szarrá törve látni az eladott gyerekeit, de a Vespák különösen a szíve csücskei. Én egy megértő ember vagyok, így kinéztem Liberty kollégát. Gyönyörű ezüst szín, nagy kerék, viszonylag magas motor, olyan dögös az egész: minket egymásnak teremtett az ég. Az eladó fiú szíve ezért a motorét is vérzésnek indult, ezért leleményesen kitalálta, hogy vigyek el egy próbamotort. Gyakorolgassak rajta kicsinykét, oszt meglássuk túlélem-e. Asszem sosem fogom tudni neki meghálálni ezt a gesztust. Gondolom most híressé tehetném abban a 15 emberes körben, aki ezt olvassa, de félek inkább az összes hitelét a porba dobnám, és sohaazéletbentöbbé nem lenne normális vevője.
3 nap múlva a reggel 8-as csúcsban elestem. Apró lyukon dőlt a lábfejemből a vér. Sok kedves ember körülvett, kérdezték jól vagyok-e. Mondtam no problemo, 2 perc múlva felállok és megyek tovább. Ironikus, de egy üveges bolt előtt zuhantam el. Szerencsére előtt, nem ble. Üveges bácsi néézi, nézi a lábam, mondja, hogy ő mentőt hív. Biztosítottam, hogy nem kell, állok fel és megyek tovább. Nem bírtam meggyőzni. Nem bírta a vért. Puding csávó…
Jött a mentő. Mondom nekik is: no problemo, állok fel és megyek tovább. Mentős lapos tekintettel közölte: tényleg? Szerintem, meg össze kell varrni. Dr. Mónika tehát nem volt elég meggyőző diagnoszta. Összepakoltak, beraktak a mentőbe. Mondtam is, hogy milyen érdekes a 29 év alatt sosem láttam még mentőt belülről. Az ápoló hölgy elmondta nagy büszkén, hogy nagyon jól választottam, ez az egyik legszebb és legújabb mentőjük. Ahogy ott kedélyesen elcseverésztünk rájöttem, hogy rohadtul fáj a lábam. Meg is lepődtem, mert eddig ez nem jutott eszembe, nem volt semmi bajom. Ez jellemző a magyar egészségügyre: addig semmi baj nincs, míg nem kerül az ember a kezeik közé. Beraknak egy mentőbe, rögtön elkezd az ember haldokolni.
Toltak be a traumatológiára. Óriási betűkkel ki volt írva a falra, hogy a mentők és a vérző betegek előnyt élveznek. Gondoltam ezt a kört én megnyertem.
Odajött egy orvos, aki előtte az idegenlégióban szolgálhatott, mert kétajtós szekrényeket megszégyenítő méretű válla volt, hozzá a megfelelő hólapát keze és gömbölyű kopasz feje. Ha nem lett volna névtáblája azt gondoltam volna, ő a biztonsági őr. Ránézett a lábamra és megkért, hogy feküdjek le. Ezt nem pontosan értettem, ha le kell vágni, akkor nem mindegy, hogy ülök, vagy fekszek?! Elkezdte kinyomni belőle a felgyülemlett vért. Nos, ekkor megértettem.
Kedves emberek. Nagyon kérek mindenkit, hogy soha, de soha az életben ne csináljon magára hematomát (vérömleny). Ugyan még nem volt benne részem, de gondolom a szülés mérhető csak ehhez a fájdalomhoz. El nem tudom mondani mennyire fájt. Egy pillanatra el is alélhattam, mert nem emlékszem hogyan került a ball oldalamra egy ember egy tűvel, aki harmadszorra bökött meg, hogy vért bírjon venni. Mondtam neki, hogy jó lenne eltalálni azt a vénát, mert jelen esetben gondolom nem használna, ha két helyen is dőlne a vérem szinkronban.
Miután telerakták mindkét karom injekciókkal, áttoltak a gipszelőbe. Csak a hangulatfestés kedvéért: az orvost kivéve mindenkinek alkohol szaga volt. Bár gondolom ez kintről jött…
Olybá tűnt, hogy félrészeg 70 éves bácsika fog gipszelni. Tudom én, hogy nincsenek Angelinajolie lábaim, de a jelenleg meglevőket azért nem szerettem volna S formájúvá alakíttatni, így egy picit megijedtem. Inkább nagyon. Azért, hogy oldja a feszültséget, a bácsika megkért, hogy feszítsem 90 fokba a lábfejem. Ült a poén, mert én elröhögtem magam. De csak én nevettem. Ő komolyan gondolta. Felvilágosítottam, hogy amellett, hogy rohadtul fáj, az előbb épp agyon nyomorgatták, amitől mellesleg elájultam, két karomban vmi lé van, úgy áll a helyzet, hogy jelenleg meg sem tudom mozdítani, nemhogy emelgessem, meg feszítgessem bármilyen irányba. Dr. JI JOE visszatért és egy rántással segített megoldani ezt az apró problémát. Nem mondom, hogy wellness érzés volt, de legalább volt reményem rá, hogy merőleges lesz a lábfejem a lábam többi részére, és még az is lehet, hogy a megfelelő irányba fog állni.
Rendben, gipsz fent. Beraktak egy tolókocsiba, és letoltak a portára, ahol kedvesen hívtak egy taxit. Amikor odaértünk a kéglihez teljesen átláttam a mai magyar egészségügy minden problémáját. Azért van ilyen végtelen fejetlenség és alulfinanszírozottság, mert a magyarok túl stramm emberek, és mindent megoldanak, nem szorulnak rá a segítségre. Gondolom én voltam az első ember az egész történelemben Magyarországon, aki fekvőgipszet kapott. El nem tudom képzelni ugyanis, hogy eddig senkiben fel nem merült és nem talált rá megoldást OEP finanszírozásból, hogy aki fekvőgipszet kap, az hogy a büdös francban jut el a lakásáig a korház ajtajától? Jobb helyeken, vagy lehet, hogy szarabb, de ésszerűbb országokban ilyenkor adnak mankót. Én pl. nagyon szívesen visszavittem volna utána, mint az üvegeket szokás, még valószínű, hogy pénzt is adtam volna érte, ha bizományba kell venni, hogy egészen biztosan ne tartsam magamnál. Bár tény, hogy egy mankó mindig jól jöhet, nagy biznisz lenne lenyúlni, de anélkül viszont lehetetlennek tűnik megtenni fekvőgipsszel 2 m-t is akár.
Én tehetséges meg kiszálltam a taxiból, odahozták a közeli bolt műanyag székét, arra rátérdeltem fél lábbal, és mint a népmesében a kislány, mentem is meg nem is. A lépcsőház ajtajától pedig semmi 30 perc alatt felhúztam magam két kézzel a másodikra. Az OEP meg bekaphatja. Szereztem egy mankót olyantól, aki szarabb, de ésszerűbb országban ínszalagszakított.
Lehet, hogy már ezen események után le kellett volna vonnom a megfelelő konzekvenciát és meghozni az optimális döntést: hagyni a répába ezt az egész robogó témát. De nem, nekem nem volt elég, ahogy a mi interakciónk indult, a sorsnak egy csomó intő jelre volt szüksége (kórház-túra; lerobbantani a mocit a nyócker közepén), hogy végre rájöjjek: ez nem az én sportom. Mindenesetre adtam még egy (azaz 1 db) esélyt ennek a Talmácsivá válásnak: ha lesz egy 3. akció ezzel a rohadt robogóval, akkor eladom és veszek egy rollert.
