A múltkori saras történet felkerülése után kedves testvérem telefonált és felhívta a figyelmemet arra, hogy nem ez az egyetlen mocsaras élmény, amiben részesültem. Sajna a mondat felénél rájöttem, hogy ja. Na, igen, nemcsak hogy folyamatosan történnek velem ilyen lúzerségek, de még csak nem is tanulok a hibáimból. Talán összlúzer szinten a fele a megismétlődő – ki merem mondani – balfaszságokból tevődik össze.
A múlt héten pl. megint elestem a robogóval, mire is a legjobb jóbarátom – aki ugye meglehetősen ismer és nem is túl rövid ideje – csak annyit mondott: istenem, tulajdonképpen mit gondoltál? te nem vagy egy szerencsés ember... és ügyes sem... mégis minek erőlteted?
Vhogy nem tudok hinni a sorsnak elsőre, mikor vmitől el próbál tanácsolni, vagy csak nem értem a szándékát. Folyton remélem, hogy ez csak próbatétel, ha átmegyek a vizsgán, akkor nagy lesz a jutalom. Mondjuk két egészséges láb... vagy ilyesmi...
Szóval a mostani történet lényege is az, ami általában: osztottam az eszet, hallgattak rám, gáz lett, mindenki röhögött, azóta hallgatom.
Kereszttestvéreinkkel nyaraltunk Dunaszekcsőn. A Duna partját ott érdekesen alakította ki Gaia és az emberi szükséglet. Van egy csinos kis félsziget, mely benyúlik a sodró Dunába, Így a meredek, köves domboldal és a félsziget partja közt egy
Történetünk idején éppen a köztes állapot volt: a part kilógott a vízből, napozni már lehetett rajta, de az öböl szélén nem lehetett normálisan átkelni, bokáig süllyedtünk az iszapban.
Akkor én, a legidősebb, Így automatikusan a legbölcsebb is, kitaláltam a frankót. Évek óta szobrozott ott egy csónak használatlanul. Gondoltam elkötjük, átlibbenünk azon az 5 méteren, mi bajunk lehet? Természetesen akkor sem, mi, ha mondjuk ez egy ép csónak. Az évek óta egyhelyben dekkolás, a karbantartás hiánya megtette a hatását, a fa megvetemedett, feladta. A csónak lyukas volt. Gondoltam, ha turbóban evezünk, persze lapátunk az nem volt – akkor előbb átérünk, mint ahogy elsüllyedünk. Nos – mint már néhányszor – az ötletem nem jött be. Fuldokoltunk ugyan, de a röhögéstől. Négy mérgezett egér rohangált a léket kapott csónakban, aminek persze semmi értelme nem volt, és helynek is szűkén voltunk, kézenfekvő volt tehát a megoldás. Kiszálltunk a csónakból és feladtuk a kukkolóknak a leckét: mi az öregisten oka lehet annak, hogy négy hülye úszva tol a part felé egy félig elsüllyedt csónakot.
A küldetés tehát sikertelen volt, bánatunkban bezabáltunk és mentünk vissza a monopoly mellé.
Másnap sokkal jobb ötletem támadt. Építsünk utat a földnyelvig mindennel, amit találunk a köves domboldalban. Az előző napi kudarcom ellenére megint mindenki hitt nekem, simán b evették, hogy ez megint egy jó ötlet. Komolyan: politikusnak kellene lennem. Bármennyi baromságot el tudok hitetni az emberekkel, meg- meg újuló ökörségeket is el tudok adni baromi nagy lelkesedéssel, úgy, hogy az előző baromság szívásemléke feledésbe merül egy pillanat alatt.
Elkezdtük hát a munkát. Olyan rohadt nagy fizikusok nem voltunk, Így beletelt néhány órába, mire rájöttünk, hogy gravitáció egy akkora genya, hogy a fél domboldalt belepumpálhatjuk az iszapba, mire olyan állapotúvá hozzuk az első 2 lépést, hogy ne legyünk sárosak. Ok. Megint vissza a nyaralóba, zabálás, monopoly. Akkor jött az akcióterv-felülvizsgálat. Vmi másra, vmi nagyra van szükség, minden lépéshez, hogy, ha féig el is süllyed, azért még száraz lábbal lehessen rálépni. Másnap tehát először szerváltunk egy autógumit. Az billegett, akrobatikus lépésekkel azonban megoldható a továbbjutás. Letudva. Következő lépéshez egy műanyag benzinkannát választottunk. Az meg túl könnyű volt, ugrálni kellett rajta, hogy félig elmerüljön, hogy ne billegjen, de megteszi. Ok. Jöhet a 3. lépés kidolgozása. Megállapítottam, hogy túl lassan haladunk, Így egy hetet építkezünk az zicher. Feltaláltam a spanyolviaszt. Megláttam beljebb, a bokros részben egy hosszú, embervastagságú letört fadarabot. Mondtam az öcsémnek, hogy hozza ide. Nézett rám nem túl okosan, de inkább az volt a tekintetében, hogy én nem vagyok kifejezetten elmés, nem ő szenved ilyesfajta hiányban. Hangot is adott ebbéli meggyőződésének: te hülye vagy. Elkezdtem a kampánydumám.
Ő azért sokaknál jobban ismert, a jelenlevőknél meg mindenképpen, Így a sokat tapasztalt ember nem meggyőzhetőségével rávilágított az álláspontjára: NEM. Mondtam, hogy szerintem sima ügy, sőt, ez az egyetlen megoldás, az életünk, sőt ennél több: a napozásunk a fehér fövenyen múlik rajta. Mondta NEM. Tágította azonban a lehetőségek tárházát: menjek én. Meggyőző őszinteséggel azonnal mondtam, hogy mennék, de se el nem bírom a fát, se az nem segít, hogy ő 17 cm-el magasabb nálam, Így ha süllyed ő max térdig gázol majd, míg én már seggig állnék a redvában. Kifejtette, hogy ezért annyira nem bírna sajnálni, de azért mégiscsak bevállalta a fa-küldetést. Hát elindult.
Ahogy egyre beljebb haladt a bokrok között több akadály is egyszerre merült fel. Elsőként az a 3-4 ezer szúnyog, ami csak azért nem 3o-4o ezer, mert több nem fért a testére. Egyre feljebb ért a sár a lábán, és akkor itt nem 4 cm-es emelkedést kell elképzelni lépésenként, hanem 14-et. Mire a farönkhöz ért már combközépig gázolt az iszapban, ami egy 187 cm-es embernél hát nem kevés, na. A szúnyogok pedig csak azokat a felületeket nem lepték el a testén, ahol a bokrok csapkodták vagy vágták az arcát. Hogy teljes legyen a katarzis a fát esélye sem volt még csak megmozdítani sem, nemhogy elhozni. Bebetonozva állt az iszapban, és közelről már az is kiderült, hogy a nagyobbik fele vaszeg az iszap alatt van, tehát nincs ember aki ezt innen kimozdítja. Mi meg felmértük, hogy, akármekkora a szolidaritásunk, akármennyi szúnyoggal akarjuk felfalatni magunkat, vagy bozótharcban eljutni a fáig teljes fizikai képtelenség derékig érő iszapban akár 2o cm-t is megtennünk. A kereszttesók meg vaszeg hónaljig bőrregeneráló pakolásban álltak volna.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy szerencsétlen vérem képtelen a terv végrehajtására, akkor nagy kegyesen odakiabáltuk, hogy jöjjön vissza. Ez mégiscsak olyan, mintha meg akartuk volna menteni. Igazából kicsit aggódtunk, hogy ha megköt az iszapban, akkor egy munkásember mínusz, ami nagy veszteség. Bár úgy a kajánk is több, de hát vmi vmiért.
Elindult hát vissza. Ahogy közeledett egyre alacsonyabb volt a mocsár és egyre inkább száradt a lábán az iszap. Mi pedig lassan, de kitartóan fuldokoltuk a röhögéstől, mert a galambszürke iszap-combfix remekül állt neki. A jóhír viszont, hogy ha le akarta mosni magáról, akkor két dolgot tehetett: vagy 4 nyaraló előtt elsétál a szexuális harisnyatartójában, vagy végigmegy újra a bokáig érő retekben a Dunáig ahonnan vissza is kell jönni. Így a mosakodás csak 7o%-os lesz. Vmiért mégis ez utóbbit választotta.
A következő 2 napban baromi nagy kövekből építettük az utat, hogy az 5 napból 2 egész napig lejárhassunk a partra.
A kivitelezés végül olyan jól sikerült, hogy mások is kezdtek átjárkálni a kikövezett ösvényünkön. Felháborítónak tartottuk, hogy ők semmit nem tettek hozzá, hogy vígan, száraz lábbal mennek át a mi utunkon a mi partunkig. Fontolgattuk, hogy uccsó nap felszedjük az egészet, de erre már nem bírtam rávenni őket...
