A mai napra egy eposz jutott. Hősünk egy fiatal megnemértett szakács zseni. El lehet képzelni, hogy milyen fontos számára, hogy jó étel jusson a saját és mások szájába. Ez a történet az ő hőstette.
Testi felépítéséről annyit kell tudni, hogy 187 cm magas és kb. 65 kg. Ez ugye nem egy szumós testalkatára hajaz, inkább mondanám Lolka stílusnak. (Vagy a Bolka volt a sovány?? Bakker, de régen volt…)
Na, szóval alapvetően békés és nem túl hangos jellemű barátunk sorsa úgy alakult, hogy élete legszebb síparadicsomát, Paganellát látogatta egy télen. Mint az az élelmesebb megfigyelőknek feltűnhetett a névből, a hely Olaszországban van. Ámde jó magyar szokás szerint a szállás és ellátás egy magyar ember magyar szokásait és a vendéglátásról általa elképzelt dolgokat tükrözte, mind küllemét mind jellegét tekintve.
Semmi igazából életveszélyes dolog nem volt, végül is ki fagy meg egy 16 fokos szobában, ki hal bele a moslékba, és ki veszti életét attól, hogy 4 szemeteszsákkal kell együtt élnie 7 napig? Az is csak a kalandérzetet növeli, hogy a személyzet tagjai orosz női börtönök fegyőrei. Az lehetett a tulaj koncepciója, hogy mivel a síelés jó dolog, mivel az ember kikapcsolódni jár oda, mivel elfárad a napi 8 óra mozgásban a levegőn, úgysincs túl nagy igénye a komfortra, és meggyőződése lehetett, hogy jó magyarokhoz illően, nyilván mindenki feltankolt kajával, tesco ropival és otthoni kolbásszal. Ehhez mérten alakította ki az élelmezés mennyiségét és minőségét is. Az meg ugye hogy is nézett volna ki, ha ezt a kaját frakkos, tenorban éneklő pincérek hozzák ki. Tény, hogy stílusérzéke volt: a moslékot a parasztok hordják szét…
Csak, hogy pontosan érzékelhető legyen az étkezések hangulata: egy patológus nagyobb hangzavarban dolgozik, mint ahogy mi ültünk abban a vacsorák alatt: síri csend és hullaszag – ez utóbbi a konyhából és a tálakból jött… Talán ezekre a jelenetekre utalva mondják, hogy a magyar egy birka nép. Ott ült 40 felnőtt, végzettségét, habitusát, munkáját tekintve teljesen eltérő, úgymond egészséges öntudattal rendelkező fiatal ember, és három 40 kilós falusi nő terrorban bírja tartani a népet. Amúgy mellékesen ez egy vásárolt szolgáltatás keretében. Ki érti ezt? Mi ilyen rendes gyerekek vagyunk, úgy látszik. Egyszer azt mondják nekünk: Nem vagyok a csicskád bazdmeg! (az idézet pontos), és ettől inunkba száll a bátorságunk. Vhogy nem olyanok vagyunk, akik kapásból ütnek. Pedig kellett volna. Egy csomó síléc és bot volt ott…meg símaszk… meg szakadék… á most már mindegy!
Utolsó előtti este főhősünk türelme elfogyott. Vmilyen káposztának tűnő, ételnek látszó tárgyat tettek elénk. Sem színéből sem szagából nem volt kideríthető az eredete, vagy fajtája. Ez annyira nem volt elütő dolog a többi vacsorához képest, ámde hideg volt. És ez volt az a pillanat, ami amúgy békeszerető, embertisztelő, toleráns barátunkat az emberiség ott megjelent 40 tagja nevében cselekvésre sarkallta: a káposztát nem lehet megenni hidegen!
Amikor felállt és a tányérjával a konyha felé közeledett megfagyott a levegő. Az evőeszközök és tányérok egymáshoz koccanó hangjai elhaltak, a szívek dobbanása kihagyott néhány pillanatra, senki nem vett levegőt. Mindannyian aggódtunk az életéért, de ugyanakkor mély áhítattal lestük minden lépését. Tudtuk, hogy itt most vmi nagy dolog van készülőben. Az elnyomottak az elnyomók ellen.
Beállt a konyhaajtóba és rendkívül udvariasan megkérdezte, hogy meg lehet-e melegíteni. A konyhás nénik (itt azért nem Holleanyókat kell elképzelni, hanem szürke, dohányzóarcú, lenőtt vörös hajú, susogósmelegítő-mackófelső, erős negyvenes kiégett lelkű nőket (?!?!) kell látni) egy percig úgy tettek, mintha nem vették volna észre. Ám ez hősünket nem tudta eltántorítani és halált megvető bátorsággal újra feltette a kényes kérdést. A társaság az ő hősiességén, embert próbáló kitartásán mélységes meghatottságot érzett, így egy halk, azonosíthatatlan hang beszólt egy ennyit: vigyázat, csak okosan, mert szakács!Ez volt az a pillanat, ahol népek sorsa dőlt el! Harsány röhögés tört ki és be kellett látnia a 3 tagú dokkmunkás állománynak, hogy hiába nagy az a gálya, azért a víz az úr! Egy hang nélkül elvették a tányérját és megmelegítették az amúgy konyhafelszerelésként létező mikróban. Mi pedig halálos elégedettséggel távoztunk a helyszínről, hogy no, lám: a népek dühe hegyeket bír megmozgatni és 21. századi eszközök használatára képes sarkallni azokat is, akiknek kiáll a kapanyél a szájukból.
Így az utolsó vacsorán mindenki meleg ételt kapott!
