Újabb fejezetet kell nyitnom a blogban. Most nem tipikus lúzer sztori jön. Egy csomó lúzerséget műveltem az utóbbi időben, kollegina is – aki mindent megtesz, hogy szerepeljen –, de azokat későbbre halasztom. Most frissebb élményeket kell leírnom.
Walesországban vagyok J. Tegnap érkeztem, de már 2-3 oldalt simán tele lehetne írni az élményekkel, főleg így két sörrel a fejemben.
Pénteken este 22.05kor indult a gép. Mivel Magyarország egy fejlődő európai ország, a vasút is mindent megtesz azért, hogy ezt a látszatot fenntartsa. Azt kell mondjam nem valami sikeres ez a projekt. Elmentem a Nyugati Pályaudvarra, tudván, hogy onnan indul Ferihegyre vonat. Namost. Én magyar vagyok. Én ezt a nyelvet beszélem, amit ebben az országban a pályaudvarokon a tájékoztatásra használnak, van 2 diplomám – amivel tudom, hogy észt nem osztanak, de azért mégiscsak feltételez legalább egy bizonyos olvasási és szövegértési szintet –, de halovány segéd fogalmam nem volt arról, hogy melyik vonat megy mikor és honnan Ferihegyre. Hát mit mondjak, nem lennék turista Magyarországon… Információs ablak zárva. (19.30 perc, hétfő, nyilván senkinek semmilyen tudásra nincs szüksége ilyen időtájt.) 3 ablakban kint van a nyitva tábla, de csak egy mögött ül pénztáros. Joh, rendbe, végigállom a sort azzal a kérdéssel, hogy mikor indul, honnan és melyik vonat. Mondják, hogy a rendészet (vagymi). Elképzelésem sincs, hogy miért ők foglalkoznak ezzel, de ha így van, hát ki vagyok én, hogy megcáfoljam. (Ja, csak egy utas… az más. Csoffadt 300 froncsi a jegy Ferihegyre.) Néni, miután 5 perce már hallgatom, hogy Annuskával beszél, és szerinte a Tescoban olcsóbb, mint az Auchanban, készségesen leteszi a telefont és mondja, hogy a 11-es vágányról 19.45kor.
A vonat az ukrán és a román 1960-as időket idézi. Hideg van, mocsok, lámpa nincs, a műbőr ülések más színnel vannak itt-ott foltozva, és én megint csak a sorsára hagyott turistákra gondolok. Most már nem őket sajnálom, hogy ebben az országban utaznak a reptérre, hanem magunkat, hogy ezt látják belőlünk, utoljára, mielőtt hazamennek. Ciki.
Halovány segéd fogalmam sincs újfent arról, hogy pl. hol vagyunk. Semmilyen tájékoztatás, semmi kiírás, semmi hangosbemondó, sötétség és magány a botor utasok osztályrésze. Mivel életem drágáját néhányfélezerszer vittem és hoztam már a reptérről, ezért a felismerni véltem az óriásplakátokat, úgyhogy sejtettem, hogy közeledünk. Meg is pillantottam Ferihegy 1-et. Vonat megállt. Egy fiú kinyitja az ajtót és kipattan a kavicsra. Nézek rá hülyén, hogy miért nem bír 1 percet várni, míg a rendes peronig elmegy a vonat. Bánatos szemekkel felnézett és mondta, hogy talán jobb lenne, ha előrébb mennénk a vonaton. Mondtam neki megnyugtató hangon, köszi, én megvárom, amíg a peronra érünk. Nyomatékosítandó felajánlotta, hogy elveszi a bőröndöm és lesegít. Ha nem lett volna ilyen készséges és főként erőszakos én bizony le nem szállok a dzsindzsába a kavicsra, a sárba, a perontól 2 méterre. Ugyanis fiatal barátunknak igaza volt. MÁV haverunk hangyafingnyival rövidebb peront épített a Ferihegyi megállóba – hol máshol követné ugye el ezt a hibát –, mint amekkora a vonat hossza. Az úriember végig cipelte a kavicsokon a bőröndömet én pedig nem átallottam végig káromkodni ezt a kettő métert. Amikor nem ronda szavak hagyták el a számat, akkor azt ismételgettem, hogy ezt nem hiszem el, ezt egyszerűen NEM HISZEM EL!! Egyébiránt ez nem csak kavics, de sár, és meredeken lejtő vaksötét terep volt, miközben szemerkélt az eső. Végül is teljesen igaza van az országimázs építőknek: ezt aztán tényleg nem felejti el senki, aki innen elmegy. Mondjuk nyilván sohaazéletben nem is jön többé vissza…
Ennyit Magyarországról. Szóval Wales, Cardiff. Ami azt illeti nekem jobban tetszik London, vagy Watford. Nem mondhatom, hogy körbejártam már a szigetországot, igazából nem vagyok nagy angológus, rá is jöttem, hogy a pontos összehasonlítás kedvéért feltétlenül el kell még látogatnom egyszer Írországba és a Skótokhoz. Meg is tettem a szükséges lépéseket: felkértem életem fényét, hogy sürgősen menjen az említett országokba dolgozni.
Az a szép ezen a szigeten, hogy óriási az identitástudatuk, a nacionalista érzések szívet melengetőek, ugyanakkor egységesek is tudnak lenni. Pl. mindenki tökegyformán gyűlöli az angolokat. Az angolokat kivéve persze. Írek, skótok és wales-iek tökéletes egységben rühellik a köcsög angolokat, megjegyzem nem minden ok nélkül. Emellett Wales az angolok teljes bosszantására saját nyelvet tart fent, ami csírájában sem hasonlít az angolra, leginkább vmi hollad-szláv kombónak tűnik, de tökéletesen kiejthetetlen, olvashatatlan, és számomra teljesen követhetetlen. (Szerintem tényleg vannak földön kívüli lények, vagy vmikor legalábbis jártak itt.)
A nem angol népek számlájára még feltétlenül oda kell írni, hogy az angolokat kivéve ezen a szigeten mindenki jó kaját csinál. Ma épp mindketten életem drágájával vmi fél állatot fogyasztottunk el, legurítva két sört mellé. Persze fejenként.
Természetesen előbújt lúzer énem azért ennél az esetnél is. Alapvetően szeretem a cider söröket. Meg is kérdeztem milyen van és a három lehetséges verzióból sikerült a legszarabbat kiválasztanom. Nem is értettem, mert angol földről származó szar sört én még nem ittam. Aztán megnéztem az üveget: sikerült az első walesi estémen egy svéd körtesört választanom. Gondolom ezt nem kell túlmagyaráznom…. a svédek meg sör… jézus…
Folyt. köv.
