Ésakkor megint egy síelős részvénycsomag. Helyszín: egy gyönyörű sípálya valahol Olaszországban, szereplők: a Looser Ltd. alapító tagja és vállalkozó szellemű kisbarátai, valamint egy kalandvágyó síléc.
Gondolom közületek sokan voltak már sítáborban, de a többiek kedvéért elmondom, hogy olyankor egy busznyi ember együtt fekszik, kel, lélegzik és él egy hétig. Ennek az az eredménye, hogy egy hírnek – mondjuk, hogy épp akkorát estél, hogy a hókotrók Phd-re iratkoznak be hozzád – az elterjedése a sporttársak között hozzávetőleg 12 percet vesz igénybe egy 100 km²-es helyen nagyjából 10 országból érkezett, mintegy 2-3 ezer ember között. Én természetesen megpróbáltam megspórolni azt a rengeteg energiát, amit egy ilyen információáramlás elszív szegény sportolóktól, így kiválasztottam a megfelelő helyet és időt, hogy mindenki szemtanúja legyen mindennek: a völgybe vezető utolsó pályán, a hazamenés időpontját néztem ki.
Egy apró részlet, csak, hogy teljes legyen a kép: szerénytelen személyem nem elhagyható semmilyen síterepen. Képtelen vagyok a tájékozódásra. De tényleg. K é p t e l e n. Ha 46X megyünk le egy lejtőn én a negyvenhetedik alkalommal sem tudom, az adott kanyar jobbra fog kanyarodni, vagy balra. Viszont ehhez megfelelő önbizalom párosul. Halálos biztonsággal képes vagyok állítani, hogy ezen a felvonón már jártunk úgy, hogy valójában a hegynek még ezen az oldalán sem. Kétlem, hogy akár a GPS, hanglokátor, műholdas nyomkövető, vagy bármilyen Lara Croft vagy James Bond felszerelés rajtam segíteni bírna. Ebből is tudni fogom, ha vki értésemre kívánja adni egyszer, hogy innentől terhes számára a társaságom: ha egyszer megkér, hogy menjek elöl ő majd követ, akkor én tudni fogom, hogy ez a barátság vége, és valószínűleg nagyon borzalmas dolgot követtem el ellene, mert ez a legocsmányabb halálnem, amit kívánni akar nekem, innentől ugyanis életem hátralevő részében jetik és barlangi medvék között mókushúson élve fogok 42 sípálya között bolyongani a végítéletig.
A fentiek miatt a felállás mindig az, hogy elöl megy vki, utána mónika, mögötte legalább 3 ember.
Ezen az ominózus napon az amúgy sem túl sokat rám röhögő Fortuna épp sörért nyúlhatott, mert vmilyen elképesztő oknál fogva mégis első lettem a sorban, azonnal el is bizonytalanodtam a létemben, így a legegyszerűbb megoldást választván simán elestem. Pontosan tudom, hogy az ember síelő élete során hányszor esik el, hányszor kel fel és csatolja újra a léceket. Így gazdaságos módon a problémát 50%-al lecsökkentve: az egyik sílécem úgy ahogy volt a lendületet kihasználva nyíl egyenesen tovább haladt a lejtőn nem észlelve, hogy többé nem nehezedik rá 60 kg. (Vagy talán éppen ezért lépett le.)
Azt senkinek nem kell magyaráznom, hogy egy sípálya nem egészen szög egyenes, sőt, olykor galád módon éles kanyarokkal nehezíti ezt a sportot. Ehhez hozzájön, hogy a síléc ezzel mit sem törődik, az irányváltás az emberre van bízva. Már amennyiben rajta áll a lécen. Ennek hiányában ugye a maga ura az említett tárgy. Mivel rólam van szó, a következő kanyarban éppen nem volt háló a szakadék előtt.
Felmértem a helyzetem.
Egy 6 km-es pálya 1/16-ánál tartok. Ugye egy lécem van. Két lábam. Összesen két lehetőségem maradt tehát: vagy felfelé kezdek el gyalogolni a felvonóig és használhatatlanná teszem a vádlim a következő egy hétre, hónapra, vagy lefelé 1‰-nyi esélyt adva annak, hogy a pályán maradt a lécem. Lustaságból ez utóbbi mellett döntöttem, eszembe idézve a nagy igazságot: még az a bizonyos is elgurul lefelé…
A kép: mónika egyik vállán 1 azaz egykibasz léc, másikon két bot, a gravitációval és a meredekséggel küzdve nem túl biztosan járva a hangyatökényit csúszós havon billeg a lejtőn.
A sí egy nagyon sportszerű, emberbarát játék. Ha vki bajban van, akkor mindenki a lehetőségeihez mérten megáll segíteni, megkérdezi, hogy miben lehet a sanyarú sorsú ámmmátőr segítségére. Én sem voltam ezzel másképp áldozatként: egyik fiú a csapatból megállt, kérdezte mi a problem. Mondom. Kérdezi: és nem fékezett le a léc? Mondom nem.
Következő ember megáll: nem fékezett le a léc? Itt már veszítettem a türelmemből, ezért nem válaszoltam hátha rondábbat mondok, mint amit ő képes felfogni.
És ez a kérdés így ment 10-15 emberig…
Elszakadt a cérna: de! Lefékezett baszki, én csak szeretek sétálni egy fekete pályán vállamon EGY léccel…
Tökéletesen nyilvánvaló, hogy lefékezett az a qva léc, csak én továbbengedtem, mert egyrészt szívesen gyalogolok síbakancsban, az ugye másra sincs kitalálva, csak a hosszú sétákra, amúgy meg olyan jó szívem van, hogy útjára engedtem a lécet, hadd próbálja ki a szabad életet egyedül!!
Kisbarátaim érzékelték a nyomorom, így diszkréten halálosan komolyan arccal közölték, hogy előremennek megkeresni, hátha vhol mégis a pályán van a hűtlen tárgy, de persze az első kanyar után megálltak röhögni, ahol úgy vélték, hogy már nem fáj nekem a látvány.
Szerencsére csak kb. 500 m-t kellett mennem, mert a pályán középre be volt állítva egy darab léc. Hogy, hogy nem azonnal rájöttem, hogy az az enyém.
Alapvetően az sem égeti szénné az embert, hogy egy pályába beállított léchez odasétál és felcsatolja.
Gondolom ez is olyan sztori, ami bárkivel megeshet…nyilván….
