Nem győzök mentegetőzni. Két oka is van annak, hogy az utóbbi időben nem készült bejegyzés. Az egyik, hogy lásson a világ csodát, de nem történt velem semmi lúzerség. Állóvíz van. Ki is találtam erre egy megoldást.
Kedves Ti! Küldjetek lúzertörténeteket erre a mailcímre: looser@vipmail.hu. Elég néhány szóban, én majd azt frankón kiszínezem, rá sem fogtok ismerni. Magatokra, és a történetre sem :)). Azt megígérhetem – ahogy eddig is volt - neveket sosem mondok. Arról meg igazán senki sem tehet, ha bárki lúzer műsorszámára ráismer a környezete. Ez ugye benne van...
Nu, a másik ok, hogy dolgozom. Nem annyira elhanyagolható mennyiséget. Ennek orvoslására várni kell, de van rá 2 tervem egy ideje:
plan A: nyerek a lottón
plan C: terhes leszek.
Az A terv kicsit régebb óta van meg, nem teljesüléséig van a B terv: dolgozni kell. Az A és a C terv kombinálható, bármelyik másik kettő nem.
A most következő sztori egyik korai lúzerkorszakom remeke.
Általános iskolás voltam, 16 évvel és 10 kg-al fiatalabb koromban egyik osztálykiránduláson a Malomvölgyi tónál hepajkodott az osztály. A pécsieknek nem kell magyaráznom, a többi kevésbé szerencsés embernek elmondom, hogy ez egy Pécs környéki parkerdő, 2 mesterséges halásztóval. A közelség és a pedagógusok fantáziátlanságának köszönhetően kivétel nélkül minden pécsi iskolás legalább 3X életében ott tölt egy kirándulást, majálist, esetleg szülői kényszer alatt egy sétát. Számomra csak annyival pikánsabb ez a dolog, hogy én légvonalban kb 200 méterre laktam a helytől, így nagyjából minden nyár minden második napját ott töltöttem. Tény, hogy ritkán közlekedtem légvonalban, de biciklivel tényleg 10 perc volt, gyalog magasmaximum 30.
Éppen ezért, mikor egy alkalommal az osztályomon volt a sor, hogy természetszeretőset játszunk 2 barátnőmmel nagy trükkösen kitaláltuk, hogy kihisztizzük a tanároknál, hogy mivel 2 köpésre – jó, mondjuk nagyot kellett köpni, de mind1 – lakunk, ezért legyenek oly drágák és engedjenek minket haza gyalog. Hosszas tárgyalás vette kezdetét, melynek során azt a kemény logikai diót kellett feltörnünk, mely szerint praktikusabb 20 perc alatt hazajutni azon a terepen, amin 3578 alkalommal már hazamentem, avagy üljünk a hiperkényelmes ikarusra, 20 perc alatt érjünk az iskolába, majd 2 busszal, átszállással újabb 30perc alatt vergődjünk haza. Még egyszer mondom: 16 evvel ezelőtti pedagógusokkal kellett ezt leegyeztetni. Már akkor sokat tanultam a tárgyalástechnikáról. Legfőképp azt, hogy a logikus érvelés nem hoz azonnali feltétlen győzelmet minden esetben.
Végül minket is meglepett, de beleegyeztek.
A nem várt rekkenő májusi melegben elindultunk hát hazafelé, mint Lessie. Annyi különbséggel, hogy én tudtam az utat. Meg nem voltunk olyan szőrösek.
Azért is volt váratlan ez a hirtelen jött hőség, mert az előző napokban nagy esőzések áztatták a földeket, mezőket. Hálásak voltunk a tavaszi napsugaraknak, mert nem volt sár (kéretik megjegyezni, ennek később jelentősége lesz), nem maradt el az osztálykirándulás és jólesett a hazafelé séta.
Én már akkor is bírtam azt a képességet, amit a síeléses történetekben említettem, miszerint tájékozódó képességem nem, hogy kevés, de nincs. Ebből is látszik, hogy nem elvesztettem élemedett koromra, hanem sosenemis volt, ilyet én sosem növesztettem. Annyi volt az előnyöm, hogy akkor ezt még senki sem tudta, így sokkal több emberrel sikerült megetetnem, hogy remek vagyok ebben is. Az út felénél előrukkoltam az azóta közhellyé silányodott, nevetség tárgyává vált, de akkor tökéletesen helyénvaló mondattal: tudok egy rövidebb utat.
Meggyőző erőm kétségtelenül magán hordozta még a gyaloghazamenés tanároknál kivívott győzelmének tagadhatatlan fényét, így a csajok beleegyeztek az ötletbe. Annyit kérdeztek csak, hogy az az út nekik is jó-e, tekintettel arra, hogy nem pontosan egy irányban lakunk. Biztosítottam őket róla, hogy tökéletes tervező vagyok, erre is gondoltam, no probemo!
Elindultunk hát egy búzamező és egy keskeny erdősáv közötti vékony kis úton. Me-meg dicsérgettek, hogy milyen szép és csendes ez az út. Ahogy beljebb haladtunk az ösvényen egyre inkább puhult a lábunk alatt a talaj. Eleinte kerülgettük csak a pocsolyákat, majd egyre inkább kalandosnak véltük megtalálni a még nem süppedős részeket. Nem egészen 5 perc után pedig egyszerre hárman merültünk bokáig a sárban. Ott állt három betonba ragadt szobor, ebből ketten rondán néztek a harmadikra. Gondolom nem nagy feladat kitalálni, hogy kire...
Mivel valószínűnek tűnt, hogy nem tudom a megosztott felelősség elvét jelen esetben hangoztatni, így próbáltam kreatív és konstruktív lenni. Mondtam, hogy valójában két lehetőség van: továbbmegyünk, ami lényegesen rövidebb, mindjárt itt az út aszfalttal borított szakasza, vagy visszafordulunk és körbemegyünk, ami egy 20 percecskével növelné csak meg a gyaloglást. Trükkös voltam, nem győzködtem őket, így később nem hullik az egyedül hozott döntés súlya a nyakamba. Ismét. Így fontolgattuk a lehetőségeket, a lépésbe belefagyva, állva a lucsokban, sárban, mint három roxforti diák, aki belenézett a Baziliszkusz szemébe.
Végül döntést hoztunk. Menjünk tovább. Arra nagyon hamar rájöttünk, hogy a cipőket le kell venni, mert az első lábemelés-próbálkozásra elvált a lábunktól, és ott akart maradni a sár mélyén. Nem szeretném ecsetelni mennyire nem egyszerű úgy egyensúlyozni, hogy fél lába az embernek a sárban a másikról meg egy merő redvában nyúlkálva kell lefejteni a csukát.
Na, de a lényeg, hogy elkezdtünk hát a cuppogó, klaffogó, bűzölgő iszapos-mocsaras sárban, ember feletti erővel emelgetve a lábainkat haladni előre. Mintegy 2 és fél lépés után kisebb nagyobb kacajok hagyták el a szánkat a hangok és a látvány miatt. Egyik kolléganő a 3. lépéshez érve visítozni kezdett, hogy szerinte itt békák vannak. Mi ketten elöl úgy véltük, hogy csak a mezítelen lábak cuppognak a felázott talajjal érintkezve, de nyilván erről nem lehetett meggyőzni a békafóbiás hölgyet. A 13 éves visítozó lányokat amúgy sem lehet a visítás tárgyának ellenkezőjéről úgy nagy általánosságban meggyőzni. A nagyobb baj az volt, hogy ledermedt és nem volt hajlandó tovább jönni. Állt terpeszállásban és visított, hogy márpedig ezek békák. Nagy együttérzésünkben nem tehettünk mást röhögtünk.
Ott állt három szerencsétlen, kezükben a sáros cipővel, térdig dzsuvásan, feltűrt nadrágban, bokáig a sárban, minden lépést úgy téve meg, mintha nagy hóban, teleszart gatyában járnának. Nagy az önuralmam, de nagyon röhögtem. Ekkor mindezt betetézendő békakalifa ott állva rájött, hogy pisilni kell. Ettől aztán végünk volt. A gyaloglástól, a hideg cuppogó sártól és a melegben elfogyasztott több liter folyadéktól már nekünk is kellett egy ideje, de a sírva röhögés vészesen rontott a helyzeten. Mi ketten elvergődtünk az út szélére, és hát mi tagadás, nincs mit szépíteni: könnyítettünk magunkon. Bizonyára megalázóan hangzik ez egy lány szájából, de az vesse rám az első követ, aki még sosem pisilt a természetben, ha a szükség úgy hozta!
Sipítozó kísérőnk nem mert mozdulni továbbra sem, így változatos szidalmak közepette kifejtette, hogy ez különös szemétség volt tőlünk, hogy neki jutott eszébe, mi meg megtesszük, nem kellően együtt érezve vele. A probléma ugyanis az volt, hogy nem mert leguggolni, mert attól félt, hogy a békák beleharapnak a hátsójába. Tény, hogy nem volt egy zseni biológiából, de a fóbia amúgy is ritkán haverja a józanésznek. Erre a dumára, hogy békák harapnak a seggébe már potyogtak a könnyeink a nevetéstől. Nem éreztük kellően át a helyzet súlyosságát, mert míg épp nem a bíztató szavakat mondtuk a haladást elősegítendő, addig kolléganő teljes lemerevedett tehetetlenségében ... hát... izé... hát szóval neki nem sikerült letolnia a nadrágot. Mikor ennek bejelentésére, észlelésére sor került nem voltunk képesek talpon maradni. Le kellett ülnünk a röhögéstől, szó szerint fetrengtünk.
Kellett vagy 5 perc míg magunkhoz tértünk. Nem maradhattunk így örökre, így kisvártatva kiötöltük a megoldást. Vissza klaffogtunk a leányzóhoz és mondtuk neki, hogy a lábnyomainkba lépjen, akkor mi taposunk először a harapós békákra és akkor tudunk szólni, ha már nincs lábfejünk. Ebbe nagy nehezen belement. Így haladtunk szépen lassan, az egyébként nem egészen 100 méteres úton.
Kiérve a betonra nem teljesen száraz nadrágos békapásztorunk is meglátta a helyzet komikumát: úgy néztünk ki, mint rosszabb állapotú, részeg és hajléktalan kozákok. Térdig sár borította a lábszárainkat, amire a mezőről szélhozta szalmadarabok ragadtak, és mind ez így együtt kezdett frankón rászáradni a bőrünkre, ő meg ráadásul csinos kis gyanús folttal a gatyája legszemérmesebb területén. Így kellett végigmenni egy utcán. Eljött a pillanat, hogy már ő is tudott nevetni.
Lelkiismeret furdalásunk volt a másik lánnyal, hogy abban a bizonyos nehéz pillanatban elhagyott a lélekjelenlétünk és a vegetatív röhögésen kívül semmire nem voltunk képesek, ezért mindketten odaadtuk a melegítő felsőnket, hogy elöl-hátul takarni tudja magát. Így csak ágrólszakadt hajléktalannak nézett ki, és nem egy tena lady reklámarcnak. Szegény mi, pedig a röhögéstől leülni kényszerült szerencsétlenek a sárfolttal a seggünkön mártírkodtuk végig az utat.
Ezután én mindig a hosszabb úton mentem. Gyanítom ők is, bár többé nem beszéltünk erről.
